Gellért Kis Gábor (MSZP)
GELLÉRT KIS GÁBOR (MSZP): Tehát túl azon, hogy magam is ott voltam, és akkor voltam ott, amikor lövöldöztek. Szeretném emlékeztetni képviselőtársaimat arra, hogy az itt ülő miniszter képviselőtársunk, Keleti György akkor lett országosan híres ember, és nem azért, mert az erdélyi magyarok ellenére képviselt volna valamit. (Taps a kormánypárt padsoraiban.) És azon fölül, itt, ezekben a padsorokban tucatnyian, több tucatnyian ülnek olyan képviselőtársaim, akik kint voltak akkor, vittek segélyeket, (SZDSZ padsoraiból bekiabálás: Úgy van.) csak legfeljebb nem képzelték azt, hogy glória jár ezért a fejük fölé, nem viselik magukon a dicsfényt, mert természetesnek tartották azt, amit akkor tettek. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Most már a mai vitára rátérve. Több ellenzéki képviselőtársam szóvá tette azt, ami egyébként az RMDSZ álláspontjában is szerepel, hogy rendkívül aggasztó, hogy az elkobzott egyházi és közösségi javak visszaadásával kapcsolatosan egyelőre semmiféle megállapodás nem született. Magam is amondó vagyok, hogy ez egyéb tekintetben hiányossága a szerződésnek.
Csakhogy végig kell gondolni, hogy túl azon, amit elmondott a miniszter úr is, Kovács László, hogy Romániában nincs a vonatkozó ügyben érvényes törvény, meg kell néznünk azt, hogy Magyarországon a mi törvényeink hogyan szabályozzák ezt a kérdést. Vajon mi magunk teljesíthettük volna a kimaradt szövegrészekből ránk háruló kötelezettségeket?
Igen, egy 1991-ben, tehát az előző kormányzat idején hozott törvény szabályozza a kérdést. Ennek egyébként az 1991-es XXXII. törvényről van szó volt egy 15. szakasza. Idézem: "A kormány és az érdekelt egyház megállapodhat abban, hogy az állam abból a célból, hogy az egyházak a társadalom számára hasznos tevékenységéhez megfelelő anyagi feltételeket teremtsen, részleges kárpótlást ad azokért az ingatlanokért, amelyek törvény alapján nem kerülnek átadásra, valamint az egyháztól kártalanítás nélkül 1948. január 1je és utána állami tulajdonba került az első szakaszban nem említett ingatlanokért. A kárpótlásra fordított összeget az Országgyűlés évente az állami költségvetés keretében állapítja meg."
Ezt a szakaszt tisztelt képviselőtársaim 1993-ban az Alkotmánybíróság törölte. Megállapította alkotmányellenességét, a következő alapon: "Ésszerű indokát kellene adni annak, hogy a hasonló tulajdoni kárt szenvedett jogi személyek és más szervezetek közül miért az egyházak részesülnek kárpótlásban. Az egyházak sajátosságai a törvénnyel érintett egyházak részére a funkcionalitás elvén nyugvó tulajdoni juttatást kielégítően indokolják.
A kárpótoltak közötti megkülönböztetés alkotmányosságát, a tulajdoni sérelmet szenvedettek teljes körét nézve, csakis a tulajdoni sérelemre szorítkozva, és az eddigi kárpótlási törvények szabályozási koncepciójába illeszkedve lehet elbírálni."
Mi történt? Az történt, ha ez a szövegrész történetesen benne marad a szerződésben, a magyar fél nem tudja teljesíteni a vállalt kötelezettségeit. Ezt úgy gondolom, hogy végig kell gondolnunk, még akkor is, hogyha fájlaljuk önmagában azt, hogy erdélyi magyar társainknak milyen fontos közeg volna az oktatás, a kultúra, a művelődés szempontjából, ha az egyházak visszakapnák egykori javaikat. De a szerződés mindkét oldalra nézve kötelező.
Most így, a felszólalásom vége felé pedig általánosságban szeretnék egy történeti analógiát a figyelmükbe ajánlani. 1963-ban megkötötték a német-francia szerződést, a két ország történeti megbékélésének ez volt az alapja. Az 1963-as januári szerződés szövegszerűen technikai dokumentum, amelynek legnagyobb részét olyan részletek töltik ki, amelyek államférfiak, miniszterek találkozójának rendjét rögzíti. De nem fogalmazták meg a két ország politikai érdekeit a dokumentumban. Ráadásul és erre külön felhívom az önök figyelmét a német fél a parlamenti ratifikáció során egy olyan preambulumot csatolt az aláírt szerződéshez az eljárás a nemzetközi jog mindenféle szabályát egyszerűen negligálta , szóval ez olyan pontokból állt, amelyek ellentétben álltak a francia szándékokkal. De Gaulle értesülvén arról, hogy ezt a preambulumot a német törvényhozás a szerződés elé biggyesztette, elég maliciózusan, szarkasztikusan reagált, valahogy olyan módon, hogy a szerződések emlékeztetnek a fiatal lányokra és a virágokra. Hamar elveszítik hamvasságukat.
De a maihoz kísértetiesen hasonló viták zajlottak le annak idején tehát 33 esztendővel ezelőtt Párizsban és Bonnban. Ha az akkori antagonisták indulatai most újraélednének, akkor egyszerűen csodálkozva néznénk, hogy ez a két ország hogyan is kerülhetett ilyen helyzetbe. Ezek az antagonisták voltak azok, akik történeti okokból csak a sérelmek okozta tapasztalatok alapján ítélték meg és utasították el a szerződést. Ha ez a politikai felfogás a meghatározó annak idején, aligha beszélhetnénk európai integrációról ma.
Sok igazság van az önök aggodalmaiban. Ezt magunk is elismertük. De ha képtelenek volnánk felülemelkedni a történeti sérelmeken, ha képtelenek volnánk elfogadni, hogy talán a román politika túl tud jutni rövidebb vagy hosszabb időtávon belül a maga bizantinus, fanarióta hagyományain, akkor sem ilyen, sem másmilyen szerződést nem lehetne kötni. Ez is ki volt próbálva kérem szépen, épp az előző ciklusban.
Nehezen állítható, hogy abban az időben javult volna a romániai magyarság helyzete. Most mi a másik módot próbáljuk ki. De Gaulle és Adenauer két sokat tapasztalt, öreg politikus elég bölcs volt ahhoz, hogy megkösse a német-francia szerződést. Egy új gondolkodásmód szerint. Számomra a tanulság tisztelt ellenzéki képviselőtársaim az önök felszólalásában az, hogy önök még vagy nem elég öregek, vagy már nem elég fiatalok eltérni a történeti kialakult, sehova sem vezető sztereotip gondolkodás- és cselekvésmódoktól.
Én a magam részéről nem fogom megszavazni a határozati javaslatot. (Taps a kormánypárti padsorokban.)