Molnár Gyula (MSZP)

1996. szeptember 2.

MOLNÁR GYULA (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Vendégeink! Innen több ezer kilométerre egy elnökjelölt kampányában hidakat épít a jövőbe, és ezzel vívja ki támogatói hatalmas ovációját. Mi Európa szívében, nagyhatalmi álmok és realitás nélkül, egy kis közép-kelet-európai ország minden gondjával állunk egy parton, híd nélkül, és néha arra sem vagyunk képesek, hogy tétován intsünk a túlsó parton felénk bizalmatlanul tekintőnek. Úgy gondolom, sokan sokféle jelzővel fogják illetni e mai napot; én úgy gondolom, hogy egy kiemelkedő fontosságú és jelentőségű ügyben ülésezik ma a Ház. Ez a kérdés jogosan izgatja és közvetlenül érinti a Magyarországon élő tíz és fél millió magyar állampolgárt, a Romániában élő kétmillió magyart és természetesen a több mint húszmillió román állampolgárt is.

Közvetve persze érinti a többi szomszédos államban élő magyar nemzetiségűeket, és látható érdeklődést váltott ki a régió minden országában, mivel a kérdés hogy Kovács László említette összefüggésben van Európa biztonságával és stabilitásával. A rendszerváltás óta napirenden van a barátsági szerződések átalakítása, a szomszédsági viszony rendezését célzó alapszerződések előkészítése.

Ennek a folyamatnak a végeredményeképpen Magyarország több olyan kétoldalú alapszerződést kötött szomszédaival, melyek az adott történelmi pillanatban elfogadható kompromisszumokkal szabályozták az akkori döntéshozók által vázolt célokat. Ehhez a felfogáshoz csatlakozott az MSZP választási programja is, majd a koalíciós megállapodás, mely kiemelte a külpolitikai célkitűzések között a határon túli magyar kisebbséggel történő kapcsolattartás fontosságát, és ezzel összefüggésben a szomszéd országokkal a viszony rendezését. Ennek az eredménye a '95ben megkötött magyar-szlovák alapszerződés és ennek a ma napirenden lévő magyar-román szerződéstervezet is.

A közel ötéves tárgyalássorozat, a képviselői körben többször nyilvánosságra került szövegtervezetek, a számtalan információcsere és konzultáció az RMDSZ vezetőivel cáfolják azt az állítást, mely szerint az érintettek számára váratlan, újszerű fejlemény volt augusztus közepén az alapszerződés szövegének tervezete.

Tény, hogy vita és nézetkülönbség van arról, hogy milyen funkcióval és háttérrel szabad vagy kell megkötni ilyen alapszerződéseket. Az általunk többször rögzített elv szerint az alapszerződés nem cél, nem meríti ki két ország együttműködését, hanem az az eszköz, melyet ha kölcsönösen kihasználunk, érhetünk el bizonyos eredményeket a viszony javulásában.

Kovács László ezt elmondta, én megismétlem: az alapszerződés, ahogy a neve is mondja, alap- és a szójáték kedvéért mondom nem tetőszerződés.

(14.10)

Értem és érzem természetesen az aggályokat és a félelmeket, nem értem azonban az ezzel párhuzamosan megfogalmazódó kirekesztő és arrogáns hangokat, amelyeket bőven hallhattunk az elmúlt napokban. Nem értem, hogyan lehetséges olyan szavakat használni első reakcióként, mint "gyűlölet", "faji diszkrimináció", "Magyarország holocaustja", "hazaárulás", "magyarellenes cinkosság". Tisztában vagyunk persze azzal, hogy mint oly sokszor e Ház falai között az érzelmek és az ész konfliktusának lehetünk tanúi. Mégis nagyon bízom abban, hogy a vita végén elmondhatjuk azt, hogy ezúttal a józan ész diadalmaskodott. Talán a méltóság és a tárgyilagosság fogja jellemezni a vitát, hiszen érezniük kell: itt ma többről van szó, mint egyszerű tudományos tanácskozásról vagy pártfórumról. Hiszen az okos és a higgadt szavak esélyt és hitet adhatnak, ellenkező esetben tovább élezhetik a meg nem értést. Ne mi adjunk felesleges érvanyagot szerződő partnerünk számára, és ne mi vegyük el a reményt az amúgy is oly sok éve bizonytalanságban élő magyaroktól a határainkon túl.

Mindezen elvek betartása mellett szeretnék egy konkrét ügyről magam is szólni. Az első a lábjegyzet. Egy bizonyos oldalról még talán örülhetünk is annak, hogy vitatkozhatunk erről a lábjegyzetről, hiszen ez azt jelenti, hogy az 1201. számú Európa tanácsi ajánlás bekerült a tervezetbe. Hogy ez fontos nekünk és a romániai magyarságnak, ez természetes, ahogyan természetes úgy gondolom a román álláspont is. De tudnunk kell, minden nappal, minden újabb és újabb nyugat-európai értelmezéssel és állásfoglalással távolabb kerültünk attól, hogy jogi kötelezettségként, valódi hivatkozási alapként szerepeltessük a dokumentumban ezt az ajánlást.

Ma, ahogy már elhangzott, egy ténymegállapító, nem korlátozó lábjegyzettel, a szerződéstervezet tartalmazza az ajánlást, és ezzel azon kevés országok közé kerültünk Magyarország és Románia , akik jogi kötelezettségként alkalmazzák ezt a dokumentumot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Vegyék észre, hogy a magyar ellenzéki pártokat leszámítva senki nem nyilatkozott még úgy, hogy ez a lábjegyzet a teljes alapszerződésben és minden formájában kizárja a kollektív jogok érvényesítését és elutasítja az autonómia minden formáját. Önök mégis ezt hangoztatják, ezért szeretnék újra kijelenteni, hogy mind az alapszerződés sokat emlegetett 15. cikkéből, mind pedig a szerződésben hivatkozott dokumentumból következő jogokról és jogosítványokról a szerződés nem mond le. Nézzék meg például az alapszerződésnek szintén részét képező koppenhágai EBESZ-dokumentumot, mely kimondja a 35. cikkben: "Kisebbségek speciális történelmi és területi körülményeinek megfelelő helyi vagy autonóm közigazgatás megteremtését célozzák az érintett államok politikájának megfelelően." Úgy gondolom, hogy ez világos és érthető megfogalmazás egy olyan, a szerződés részét képező dokumentumból, melyet nem korlátoz sem negatív, sem pozitív, sem ténymegállapító, sem értelmező lábjegyzet.

Mindebből következően az MSZP-frakció úgy látja, hogy bár egy kétoldalú szerződés valóban sok kompromisszumot igényel, de ebben a dokumentumban az elfogadott európai normáknál szélesebb jogosítványokat sikerült biztosítani a romániai magyar kisebbség számára azzal, hogy egyes eredeti kötelezettségvállalások jogi érvényűvé válnak. Joggal vetheti fel valaki, hogy akkor már csak egy dolog hiányozhat: a politikai akarat valamelyik fél részéről. A kormány ezzel kapcsolatos álláspontja a külügyminiszter úr hozzászólásában, már hallható volt.

Az MSZP-frakció és párt nevében kijelenthetem, hogy a programunkhoz hűen, továbbra is kiállunk a határon túli magyarok egyéni és közösségben gyakorolható kisebbségi jogai mellett és támogatjuk az európai normáknak megfelelő autonómiatörekvéseiket. Ezeket az eszközöket olyannak tekintjük, melyek szükségesek magyarságuk megőrzéséhez és országuk állampolgáraiként szülőföldjükön történő boldoguláshoz.

A másik szerződő fél politikai akarata megfelelő szándék nélkül, nem kikényszeríthető sem alapszerződéssel, sem alapszerződés nélkül. Bizakodásra okot adó tény maga a megállapodási szándék, mely úgy tűnik jelzése annak a felismerésnek, amelyre oly régen várunk szomszédunktól. Talán ez felismerése annak, hogy a nemzeti kisebbségek az állam társadalmának integráns részeként nem destabilizálják az államot, hanem hozzájárulhatnak annak békés, igazságos jellegéhez.

Mindezen értelmező, gyakran félremagyarázó viták miatt szükséges jelezni, hogy az említett 15., kisebbségi cikkely, amely megjegyzem a legterjedelmesebb fejezete a szerződéstervezetnek, tartalmaz számtalan más jogosítványt is, mely támogatásra talál a romániai magyarok és a magyarországi románok részéről és sok, eddig soha nem szabályozott problémát kezelhet. Ilyenek például a (3) pontban az anyanyelv használata, a (4) pontban az anyanyelvi média kérdése, a részvétel a közéletben az (5) pontban, a műemlékek, emlékhelyek megőrzése a (6) pontban, az anyaországgal való kapcsolattartás a (7) pontban és a (9)-ben pedig az asszimilációs politika elutasítása.

Nem érdektelen talán figyelembe venni, hogy a szerződés nem egy vitatott cikkelyből, a 15.-ből áll, hanem összesen 25ből. Foglalkozik az alapszerződés a gazdaság, kereskedelem kérdéseivel, 7.-8. cikkely, a tudománnyal a 9. cikkely, a környezetvédelmi együttműködéssel, a 10.-11. cikkely, a 12. cikkely a kulturális, tudományos, oktatási kapcsolatokkal, a 19. cikk a konzuli kapcsolatok bővítésével, új határátkelők nyitásával, a jogsegély intézményével a 20. cikk.

Ezen említett pontok, ahogy a kisebbségi kérdések és a három említett dokumentum, az alapszerződés szerves részei. Az alapszerződés bármilyen oldalú sommás vagy árnyalt megítélése, csak ezen kérdések együttes áttekintése esetén lehet megalapozott. Látható tehát, hogy van egy huszonöt pontból álló szerződés, három nemzetközi dokumentummal, egy alapszerződés, mely minden kritika ellenére utal a kollektív jogokra és jogi kötelezettségként tartalmazza például a koppenhágai dokumentumot, mely már az említett módon szól az autonómiáról és van egy kormány- és egy pártdeklaráció a szándékokról. Mégis mi akkor a baj, mi a drámai hang oka, amit Isépy Tamás kérdésként feltett nekünk? Talán az a hit, hogy valakik, persze nem mi, nem akarják betartani a szerződést? De ugye, tisztelt képviselőtársaim, belátják, hogy ilyen alapon nem lehet létezni a huszadik század végén Európában? Talán nem látszanak a végrehajtás garanciái. Pedig a szerződésből következően a nemzetközi jogi normáknak megfelelően szerepel a monitoring-elv elfogadása és a szakértői vegyesbizottság felállítása. Talán a politikai akarat gyakran érzékelhető hiányától való félelem, pedig ahogy már említettem, úgy tűnik egy fontos felismerés megszületett szomszédunkban, mégpedig az, hogy az integráció, a szükséges feladatok megoldása csak rajtuk múlik, az ő felelősségük. Ebben a jószomszédi viszonynak Magyarországgal számukra is kulcsszerepe lehet.

Mindenki tudja, hogy a világ nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy Európa középső zónája ne puskaporos hordó, kicsinyes ellentétekkel felszabdalt övezet legyen, hanem a nyugalom és a stabilitás könnyítse meg a felzárkózás mindenki által annyira óhajtott elérését. Mindenki óhajtja tehát: ellenzék, határon túli magyar szervezetek, a magyar kormány, a koalíciós pártok, csak, tisztelt képviselőtársaim, akkor figyelembe kell venni, amit Stendhal mondott: aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell. Nem lehet tehát a konkrét kérdésben futni a bizonytalanért és eközben elveszteni a biztost. Támogatni a kis lépések politikáját, légies határokról, integrált Európáról beszélni, és amikor egy ilyen lépést meg kell tenni, akkor meghátrálunk.

Mi azért támogatjuk a tervezetet, mert minden alapszerződés, a magyar-ukrán vagy a magyar-szlovák érdeme éppen az, hogy megsértése tetten érhető és kifogásolható és azért van szükség a ma vitatottra is, hogy nemzetközi garanciákat nyújtson a magyar kisebbségnek.

Mi, az eddig elmondottak miatt, nem tudjuk támogatni a rendkívüli ülésnap összehívásával párhuzamosan benyújtott határozati javaslatot. Nem zárkózunk el a tárgyalás semmilyen formájától sem ebben, sem a politikai élet bármely területét érintő kérdésben. Legyen az vitanap, bizottsági ülés, kerekasztal vagy magyar-magyar csúcs. De ebben az esetben nem látjuk indokoltnak a kormány alkotmányban rögzített jogát korlátozni a parlament vagy a határon túli magyar szervezetek által.

Befejezésképpen szeretném elmondani, hogy gondolataim összeállításánál sokat merítettem a külügyi bizottság rendkívül higgadt, nyugodt hangvételű vitájából és az előző parlamenti időszak sokat vitatott alapszerződésének, a magyar-ukránnak a parlamenti beszélgetéseiből, vitájából és az akkori külügyminiszter gondolataiból, aki azt mondta: "Egy szerződés mindig két fél érdekei közötti kompromisszum és egy adott történelmi pillanat terméke." Én ezt nagyon bölcsnek és megfontolandónak tartom. Tegyük, tegyenek azért, hogy a magyarság és az RMDSZ konfrontációt kerülő bölcs álláspontja érvényesüljön a mai vitában. Higgyük el, hogy a preventív diplomácia és általában az előrelátó politika mindig keresi, hogyan lehet a konfliktusokat megoldani, elsimítani. Az időben megtett engedmények előzhetik meg a robbanásokat. Ezek a nem kevésbé bölcs szavak is az előző külügyminisztertől hangzottak el. Higgyenek neki és tegyenek így, meglátják könnyebb lesz. Köszönöm. (Taps.)

(14.20)