Kávássy Sándor (FKGP)
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt erdélyi Vendégek! Magyarországnak meggyőződésem szerint és úgy tudom, hogy álláspontom még nagyon sokan osztják csak két feltétel esetén érdemes tárgyalóasztalhoz ülni és szomszédaival, köztük román barátainkkal úgynevezett alapszerződést kötni. Az egyik, ha egyeztetések, ha kölcsönös megértés és belátás alapján békés eszközökkel tud eredményt elérni a trianoni-párizsi határok legkirívóbb igazságtalanságainak orvoslása vonatkozásaiban, illetve el tudja érni, hogy a határok mentén élő magyarság az önrendelkezés jogával, népszavazás útján döntsön sorsa felől, egyebek közt államterületi hovatartozásáról is.
A másik, ha megfelelő, pontosan körülírt és minden tekintetben kifogástalanul meghatározott autonómiát tud szerződésbe foglalni, a székelység, esetleg más magyar népcsoportok számára is.
Mindezek hiányában ugyancsak többek véleménye szerint, és szerintem is természetesen , teljesen felesleges, értelmetlen dolog tárgyalni és szerződést kötni. Az, hogy Magyarország most önként ismerje el, amit annak idején Trianonban és Párizsban erőnek erejével tukmáltak rá, nemcsak a józan belátással áll szöges ellentétben, de erkölcsileg is elfogadhatatlan, amennyiben az elszakított területek magyarságának több mint fele él a határok közvetlen közelében. Hogy ilyen körülmények között milyen, miféle magatartás..., minden további nélkül lemondani róluk, szóba se hozni hovatartozásuk kérdését, azt ítéljék meg az érintettek, a döntést ebben is a nemzeti közvéleményre bízom. Ellenben ezúttal is hangsúlyoznám: ha azt akarjuk, hogy a Kárpát-medence a demokrácia, a szabadság, egyenlőség, testvériség és a békésen egymás mellett élők és együttműködő népek hazája legyen, elengedhetetlen, hogy az itt élő népeket igazságos határok válasszák el, illetve kapcsolják össze.
Az 1920-tól eltelt évtizedeknek ugyanis nincs nagyobb tanulsága, mint az, hogy trianoni-párizsi alapon nincs és nem is lehet őszinte megbékélés és együttműködés a Kárpát-medencében, holott Kossuth szavaival: "Az egység, egyetértés, testvériség magyar-román és szláv között, sohasem volt időszerűbb, mint éppen napjainkban.
(19.00)
Javíthatatlan idealistának kellene lennem, ha a jelen viszonyok változatlan fenntartása mellett lehetségesnek tartanám az itt élő népek közötti megbékélést, azon mód, hogy a méltányos és jogos magyar igények szóba se jöhetnek. És ezekről akkor is beszélnem kell, ha tisztában vagyok is vele, hogy korántsem fog mindenkinek tetszeni e Ház falai között és azokon kívül amit mondok, noha a nemtetszést teljesen természetesnek és magától érthetőnek tartom azután a négy évtized után, amely mögöttünk áll, melynek során a hivatalos kormánypolitika integráns része volt nemzetérdekeink feladása, megtagadása, sőt elárulása. Melynek során gyávaságra, bűntudatra, múltjának megtagadására nevelték népünket, melynek során üldözték a hazafiakat és a nemzeti érzést. Március 15-én nem lehetett kitűzni a nemzeti zászlót. Büntető cselekménynek, nacionalista magatartásnak számított a székely himnusz éneklése, és a nagyfőnök, a helytartó is csak annyit tudott, illetve odáig terjedt minden politikai bölcsessége, hogy idézem "a Magyar Népköztársaság kormányának nincsenek területi követelései" eddig az idézet. Ilyen előzmények az internacionalista maszlag és a kozmopolita mákony soha nem látott méretekben történt terjesztése, a közvélemény teljes félrevezetése és folyamatos, máig tartó félretájékoztatása után mi sem nehezebb, mint nemzeti érdekekről, kiváltképp is azokról mint evidenciákról beszélni, holott nincs a világon egyetlen első- vagy másodrendű hatalom, birodalom vagy ország, amely lemondana a nemzeti érdekeiről és ne azoktól vezettetve foglalna helyet és venne részt a nemzetközi politikában és ne azok nyomvonalán formálná meg külpolitikai törekvéseit.
Mennyivel inkább kötelessége mindez harapófogóba került, szakadék szélére sodródott, fennmaradásukért küzdő kis népeknek és országoknak! Nemzeti érdekeink, bel- és külpolitikai törekvéseink meghatározása szempontjából mint megkerülhetetlen alaptétel jön számításba, hogy Magyarország ott van, ahol a magyarok laknak, illetve pontosabban, ahol a magyarok egy tömbben élnek. Mai olvasó elsősorban Bibó István műveiből ismerheti ezt. A gondolat azonban korántsem új. Mert aki ismeri Széchenyi István műveit, tudhatja, hogy már a Világ című kötetben is benne van, illetve megfogalmazódik. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy ezt a magyarok által lakott térséget tekinthetjük magyar földnek. És ha mindezek után elővesszük és tanulmányozzuk a térképet, azonnal kitűnik, hogy ebbe mind északról, mind keletről és délről belevágnak a trianoni-párizsi határok és tisztán vagy csaknem teljesen tisztán ma is magyar lakosságú területeket hasítanak le.
Mindezek kapcsán szeretnék utalni rá, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1975. augusztus 1-jén aláírt záróokmánya, az úgynevezett, zöld könyv 1. fejezet 1. §-a is egyértelműen mondja ki, idézem: "Úgy vélik, hogy határaik a nemzetközi joggal összhangban békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók". Idézet bezárva.
Ezt a lehetőséget, mint ismeretes, a Balladur-terv első változata is nyitva hagyta. Az akkor ügyeletes külpolitikai zseni azonban úgy reagált, hogy Magyarország nem a határok megváltoztatásában, hanem az átjárhatóságban érdekelt. Nem kommentálom. Párját ritkító, de legalábbis egyedülálló. Hasonlót ugyanis soha senki sem mondott 1100 éves itt-tartózkodásunk során.
Ami az autonómiát és az autonómiatörekvéseket illeti, csak olyan szerződést érdemes aláírni, amely olyan vagy hasonló feltételeket biztosít az elszakított területek magyarságának, illetve egy tömbben élő részének, mint amilyenekkel az Olasz Köztársaságban a dél-tiroliaknál, vagy a Spanyol Királyságban a baszkoknál találkozhatunk. Enélkül bele sem szabad fognunk, indokolatlan és értelmetlen eljárás szerződést kötnünk. Senki, a világ egyetlen hatalma sem kívánhatja, hogy érdekeinkről, önmagunkról, hagyományainkról megfeledkezve rendezzük a szomszédsággal kapcsolatainkat. És a jelzett feltételek mellett is csak akkor, ha azokat magába az alapszerződésbe bele tudjuk foglalni, pontosan meg tudunk állapodni afelől, hogy földrajzilag milyen térségekre kell kiterjedni az autonómiának, milyen jogosítványok illetik a kedvezményezetteket és hogy az autonómia kiépítésének milyen időhatárok között kell végbemennie, hogy a szerződést a magunk részéről is érvényesnek fogadhassuk el.
Ezúttal is szeretném hangsúlyozni, hogy a magam részéről cseppet sem vagyok elégedett az európai normák általánosságban való emlegetésével, idézgetésével. Mindez számomra a letűnt időket idézi, és épp oly nevetségesnek, álságosnak és semmitmondónak tartom, mint a proletár internacionalizmus sűrű emlegetését és a nemzetközi munkásmozgalom egyetemes érdekeire történt gyakori hivatkozásokat. Nem arról van szó, hogy Közép-Európa nem Európa. Igenis az, de Európának különös része, külön világ. Olyan térség, ahol nem lehet hangzatos általánosságban, mozgó, nagy eszmékkel, semmitmondó elvekkel és ideákkal, ajánlásokkal, fabatkát sem érő tételekkel eredményt elérni és legfőképpen nem békét, barátságot teremteni az itt élő népek között. Egyedül és kizárólag a valóságos helyzet gondos tanulmányozása és olyan rendszabályok kimunkálása segíthet, vezethet eredményre, melyeket kifejezetten erre a térségre, az itteni viszonyokra szabtak. Ezt figyelembe véve a leghatározottabban nevetséges, sőt kifejezetten komikus azzal dicsekedni és nagy eredménynek elkönyvelni, hogy a megkötendő alapszerződés mellékletében sikerült lábjegyzetbe foglalni a halva született, eredményesen csak angyalok közt és csodák esetén alkalmazható 1201. ajánlást, amelyet mint a gyakorlat mutatja gyerekjáték kijátszani, megkerülni, figyelmen kívül hagyni.
A mellékletek, jegyzetek, illetve lábjegyzetek mint általánosan is , mert kiemelkedő szerepet játszanak a tudományban, de kötve hiszem, sőt nyugodtan jelenthetem ki, kételkedem benne, hogy a külpolitikában és a diplomáciában is ugyanaz volna a szerepük. Köszönöm.