Dornbach Alajos (SZDSZ)
DR. DORNBACH ALAJOS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az Alkotmánybíróság itt ma már többször hivatkozott 1993. évben meghozott határozata elég részletesen elemzi, hogy a magyar parlamentet és a magyar kormányt milyen kötelezettségek terhelik a párizsi békeszerződéssel kapcsolatban. Hozzátegyem, mint az államtitkár úr az előterjesztése során is hangsúlyozta, az Alkotmánybíróság 1993. december 31éig adott határidőt a kormánynak, hogy nyújtson be előterjesztést a párizsi békeszerződés 27. cikkelye (2) pontjában foglalt kötelezettségek végrehajtására.
Fel kell azonban itt idéznünk az állampolgárokat ért egyes vagyoni károk kárpótlásáról szóló, 1991-ben és '92-ben meghozott törvényeket. A magyar parlament 1991-ben és '92-ben rendezni rendelte kárpótlás formájában tehát részleges kártalanítás formájában mindazoknak az állampolgároknak a kárait, akiket a II. világháború alatt faji, vallási, politikai okból alkalmazott diszkrimináció folytán vagy a II. világháborút követően az állami önkény folytán kellett elszenvedni. Tehát az egyes állampolgárokat ért vagyoni kárpótlások kérdését a törvényhozás egységesen rendezte. Vannak azonban speciális ügyek. Ilyen speciális ügy a vallási felekezeteket ért vagyoni kárpótlás ügye, amelyet az egyházi ingatlanok tulajdonjoga rendezéséről szóló külön törvényben szabályozott az Országgyűlés, megkülönböztetett figyelmet tulajdonítva ennek a nem állampolgári körnek, tehát ahol nem állampolgárok jogosultak bizonyos kárpótlásra, kiemelve a jelentőségüket. És hangsúlyozom: nem minden jogi személy kárpótlásáról rendelkezett a törvényhozás.
A párizsi békeszerződés viszont 1945-ben, majd 1946-ban a magyar parlament a '46. évi XXV. törvényben a zsidóság közösségi kártalanításáról rendelkezett. Nevezetesen: itt most kizárólag azt a kárpótlási kötelezettséget tárgyaljuk, amelyet a békeszerződés annak folytán rótt a magyar államra, hogy igen sok zsidó magyar állampolgár, zsidó származású vagy izraelita felekezetű állampolgár, felekezeti vagy a zsidó népcsoporthoz tartozás folytán, származása folytán elszenvedett diszkrimináció során elpusztultak, és vagyonuk örökösök jelentkezése nélkül maradt hátra. Ez a vagyon, jól tudjuk, de azt hiszem, nem árt ismét felidézni, mert a történelemben eléggé egyedülálló eset történt, minden jelentős vagyontárgy elkobzását és nyilvántartásba vételét és a vagyonok jelentős tömegének állami letétként kezelését eredményezte. Az elpusztultaknak egy része örököst hagyott hátra, az örökösök az igényüket érvényesítették. Ahol örökös nem érvényesítette az igényét, a megmaradt vagyonnak a zsidó közösségek részére kiadását rendelte el a párizsi békeszerződés.
Itt felelősséget vizsgálni egyszerűen nincs helye, hogy ki felel ezért, ki nem felel Varga László képviselő úr egy figyelemreméltó gondolatot mondott, hogy a náci birodalom felelőssége is fennáll , természetesen, de nem ebben a kérdésben. Itt arról van szó, hogy a magyar állam például letétként kezelte a tömegében nagyon is pontosan körülhatárolható vagyont, és elmulasztotta... A '45 utáni magyar kormányok ezt a vagyontömeget is úgy kezelték, mint a többi magyar állampolgár és jogi személy vagyonát: önkényesen bánt vele, törvényellenesen felhasználta saját rövid távú céljaira. Nem államosította, hanem elmulasztotta az állam szerveinek a kezelésében lévő vagyont visszaadni a jogos tulajdonosának, hanem egyszerűen sajátjaként rendelkezett vele. Ez ilyen tekintetben egy tekintet alá esik az államosított vagyonnal, és az Alkotmánybíróság nem kívánom idézni, az időből ki nem fussak , az Alkotmánybíróság pontosan kifejti, hogy az államosítás kapcsán keletkező kártalanítási igények nem különböznek a nem államosítás folytán, például a zsidó közösségeket illető vagyonoknak az állam által önkényesen történő elidegenítése folytán okozott károktól. Nincs különbség, azonosan kell kezelni.
(12.30)
Tekintettel arra, hogy 1945 után olyan óriási vagyontömeg cserélt gazdát illegitim módon, teljes kártérítésről szó sem lehet. Éppen ezért az Alkotmánybíróság azt mondja pontosan a párizsi békeszerződéssel kapcsolatos rendelkezéseiben is utal rá , hogy ennek a kérdésnek a kezelését is összhangba kell hozni az egyéb kártalanítási rendelkezésekkel. Tehát a mértéket és a módot hasonló paraméterek, hasonló rendező elvek szerint kell alkalmazni.
Itt az egyik képviselőtársunk felszólalásában azt hiányolta, hogy nem lenne szabad egy ilyen országgyűlési határozati javaslatot, előterjesztést tárgyalnunk addig, amíg nem történik meg a pontos leltárba vétele az érintett vagyontömegnek, amíg pontos tényállást nem regisztrálunk. Ha veszik a képviselő hölgyek és urak a fáradságot, és elolvassák az Alkotmánybíróság határozatát, az sok oldalon keresztül igen pontos tényállást regisztrál. Nagyon pontos elemzőmunka előzte meg, levéltári közlemények jelentek meg. Ha veszik a fáradságot, utánanézhetnek. Ezeknek a vagyonoknak a volumene, sorsa nagyobb mélységben semmiféle további elemzőmunkával nem lenne tisztázható. Hozzávetőleges nagysága pontosan megítélhető. Körülbelül ugyanolyan pontossággal, mint a '45 után egyéb módszerekkel, az államosításokkal megsemmisített, vagy illegitim módon eltulajdonított vagyonoknak a mértékét, azt sem lehet pontosan meghatározni.
Tekintettel arra, hogy lényegében véve részleges, már-már jelképes mértékű kárpótlást képes alkalmazni a magyar állam, így nincs is értelme, hogy elkezdjünk centiző, méricskélő, forintokra menő kárfelmérést végezni, itt nem kártérítésről van szó. Arra a magyar állam, sajnos, képtelen, és belátható időn belül képtelen is lesz. Éppen ezért az Alkotmánybíróság megfelelő, méltányos, arányos kártalanítást irányzott elő, aminthogy a kárpótlási törvényeink is hasonló mértékeket alkalmaztak. Nemzetközi példákat tudok idézni, ha bármelyiküket érdekli, szívesen rendelkezésükre bocsátom, hozzáférhető a parlamenti könyvtárban is.
A Német Szövetségi Köztársaságban 1952-ben Adenauer kancellár, amikor a zsidó közösségek képviselőivel szerződést kötött a zsidó közösségi kártalanításra bár ott személyi kártalanításról is szó van , már akkor méltányos, az ország teherbíró képességét figyelembe vevő kártalanítást helyeztek kilátásba. Olyan megfogalmazásokat használtak, hogy "arra törekszenek, hogy méltányos kártalanítást nyújtsanak" tíz éven belül. Ott sem vállaltak egzakt kötelezettségeket. Nyilván itt is egy lojális, mértéktartó kártalanításról lehet szó.
A most előttünk fekvő határozati javaslat arra ad felhatalmazást a kormánynak, hogy hozza létre azt a közalapítványt, amelyik átvenné az 1945-ben felállított, de azóta lényegében működését beszüntetett zsidó helyreállítási alap szerepét, és közalapítványi formában kezelje a kártalanítás formájában részükre juttatandó vagyont, amely részben kárpótlási jegyekből, részben a zsidó közösségeket megillető muzeális értékeknek zsidó szervezetek kezelésében lévő közgyűjteményekben való elhelyezéséről, és bizonyos célszerűen szükséges és hasznosítható ingatlanok juttatásából fog állni. Ez felel meg egyébként például a felekezetek kárpótlása szellemének is.
Ez a határozati javaslat csupán a rendező elvekre ad eligazítást és ad felhatalmazást a kormánynak, hogy végezze el a meghozandó jövőbeni törvények előkészítését, és törekedjen egyetértést kialakítani az érintettek köreivel.
A kárpótlás kérdése fájdalmas és súlyos kérdés. Nagyon nagy tehertételt ró az országra. A mi képviselőcsoportunk 1990-ben, ‘91-ben ismételten hangsúlyozta, hogy csak rendkívül korlátozott, a rászorultság és a méltányosság szempontjait figyelembe vevő kárpótlásra van lehetőség. Sajnos, az előző években egy szélesebb dimenzióba helyezte az akkori parlament és a kormány ezt a folyamatot, ezt szeretnénk korlátozni és minél előbb lezárni. Köszönöm. (Taps.)