Surján László (KDNP)
DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr! Tisztelt Ház! A mai nap legjelentősebb eseménye a magyar-román alapszerződés temesvári aláírása. Ez a szerződés sajnálatosan megosztotta a magyar politikai életet. Szeretném, ha mához, mondjuk, tíz évre a magyar parlament egyik képviselője napirend előtt áttekintve a magyar-román kapcsolatok alakulását, elismerően szólhatna a szerződést aláírók teljesítményéről. Szeretném, ha mi, akik az alapszerződés hasznosságában kételkedünk, arra a sorsra jutnánk, mint a ma már ismeretlen zenekritikus, aki azt tanácsolta: hogy "Kot-kot-kot-kot-Kodály, Zoltánka ne komponálj!"Ma azonban nem tudok szabadulni attól az előélet-érzettől, hogy nem a nagyképű kritikus, hanem Kasszandra sorsát kell vállalnom. Felszólalásom nem foglalkozik a szerződés tartalmi részeivel. Ezzel kapcsolatban már sok minden elhangzott, és előttünk van még a ratifikációs vita. Célom, hogy hitet tegyek a magyar-román megbékélés történelmi szükségszerűsége mellett. Jövőnk nagyrészt a szomszédainkkal való tartós és őszinte jó viszony kialakításától függ. Azért hangsúlyozom ezt, mert vannak, akik az alapszerződés elutasítását tévesen a magyar-román megbékélés tagadásának állítják be.
Felszólalásom másik célja, hogy mivel a világ figyelme ma Temesvárra, s így Romániára és Magyarországra irányul, hangsúlyozzak néhány tényt, melynek jelentősége van a román-magyar megbékélés szempontjából. Fontos, hogy a mai napon, éppen a helyszín miatt, tisztelettel gondoljunk vissza azokra, akiknek 1989-ben volt erejük és bátorságuk kiállani a román szabadságért, s ezzel új utat nyitottak a magyar-román megbékélés lehetősége előtt. Tőkés László temesvári lelkipásztorra és társaira gondolok. Alkalmat ad ez a nap arra is, hogy hangsúlyozzuk: az egyetemesen elfogadott emberi jogok némelyike nem gyakorolható egyedül, csupán közösségekben. A sokat emlegetett 1201-es ajánlás, valójában erről szól.
A magyar politika feladata az, hogy elfogadtassa a világgal az egyéni emberi jogok közösségi jellegét, s a különböző népcsoportok ebből fakadó jogát az önrendelkezéshez, az anyanyelv használatához, a kultúra fejlesztéséhez. Mennyivel kevesebb szorongással gondolhatnánk a mai napra, ha az aláírási ünnepségnek vendége lett volna a szabadlábra helyezett Cseresnyés Pál; ha Romániában nem lehetne szobrot állítani a fasiszta diktátor Antonescunak; ha Zákánynál újra láthatnánk Hunyadi János emlékművét! Segítené e jobb légkör kialakulását, ha a Romániában működő egyházak az ortodox egyházzal azonos megítélés alá esnének, ha érvényesülne a román alkotmány, amelynek alapján minden magyar nyelven tanító iskola és a Bolyai János Egyetem szabadon működhetne. Ha a megbékélést hirdető államelnök határozottan fellépne az RMDSZ-t rágalmazó politikai hangulatkeltés ellen, s ha Romániában a németek, zsidók, cigányok, magyarok és más kisebbséghez tartozók a régi gyulafehérvári nyilatkozat szellemének és betűjének megtartásával önrendelkezésükre, kulturális autonómiájukra támaszkodva a többségiekkel vállvetve dolgoznának Románia és ezáltal az egész közép-európai térség felvirágoztatásán.
Ezek azonban csak vágyak. Mi itt a magyar parlamentben azt sem tudjuk és nem is értjük, hogy miért pont Temesvár az aláírás színhelye. Nem lehet ez a város a megbékélés szimbóluma, amíg az 1990. március 15-i események feltáratlanok. Az aláírás helyszínének kijelölésén túl sok minden homályos még. Pedig Wilson elnök híres 15 pontjában már felhívta a világ figyelmét, hogy a titkos diplomácia eszközeit nyílt tárgyalásoknak kell felváltaniuk. Ez a nyíltság hiányzik, s ezért van kétségünk a szándékok tartósságát és őszinteségét illetően. Így nem tehetek mást: Kasszandraként a mai aláírást csak rövid dicsőséget hozó látszateredménynek tekintem. Megítélésünk szerint a valós helyzetet a Magyarok Világszövetsége rendezésében ma délelőtt megtartott tanácskozás nyilatkozata, illetve a parlamenti ellenzék pártjainak közös nyilatkozata az elmondottakkal összhangban pontosan kifejezi. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)