Pető Iván (SZDSZ)

1996. szeptember 17.

DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az 1994-es választások után az ellenzék nagyobb része azt hirdette, hogy oda a nehezen kivívott szabadság, oda a nyugati politikai és gazdasági orientáció. Újra világot elválasztó határ lesz a nyugati határ. A többségi parlamenti diktatúra emlegetése a kétharmados kormánypárti többséggel való visszaélés, az ellenzék legyaloglásának szándéka a mindennapos szófordulatok közé tartozott.

Egy ideje egyes, magukat jobbközépnek valló pártok nemhogy félnének az 1990 előtti időkhöz történő visszalépésektől, de egyenesen az államszocializmust igénylik a kormánykoalíciótól. (Taps a teremben.) Mára éppen az vált az egyik legfőbb kormány elleni váddá, hogy túlságosan is figyelembe veszi a nyugati világ normarendszerét, a gazdasági döntésekben és a külpolitikában egyaránt.

Míg két évvel ezelőtt nem egy ellenzéki politikus a volt KGST újraélesztési próbálkozásaitól tartott, ma a Fidesz politikusai azért hibáztatják a kormányzatot, hogy nem megy bele kidolgozatlan, garanciák nélküli, orosz metróépítési javaslatokba. (Taps a teremben.)

Ha elővesszük tehát, hogy a mai parlamenti ellenzék nagyobb része két évvel ezelőtt hogyan ítélte meg a helyzetet, s mi történt azóta, mit képvisel ma, meglehetősen jól jár a kormány. Egészében kevesebbet tévedett, reálisabban mérte fel a kilátásokat, kevésbé kell korrigálni akkori kijelentéseit, mint az Országgyűlés másik oldalánál.

A mai vitából várhatóan újra kitűnik majd ugyanakkor, hogy az ellenzék zöme természetesen tisztelet a kivételnek , miközben elfelejtette korábbi kijelentéseinek egy részét, az ország helyzetét és így persze a feladatokat, lehetőségeket is továbbra is másként látja, mint a kormány. Áll ez mindenekelőtt a gazdasággal összefüggő ügyekre, de az utóbbi hetek vitái megmutatták, hogy a külpolitika fontos elemeire is.

Az elmúlt két évben az ellenzék egy részének jóslataival szemben nemhogy nem következett be a piaci rendszer leépítése, de az elég erőteljesen folytatódott. Lényegében befejeződött az árak és a külkereskedelem liberalizálása, tovább csökkent az állami gazdaság terjedelme, érdemi, strukturális változások zajlanak a termelés összetételében. A külkereskedelem most már tartósan igazodik a KGST összeomlása utáni állapotokhoz. Magyarország a volt szocialista országok között egyértelműen az első a piacgazdaság intézményrendszerének kiépültségében.

Már az előző kormány időszakában is világos volt számunkra ugyanakkor, hogy az ország külföldi és növekvő belső adósságai sokban rontják pozícióját a közép-kelet-európai posztszocialista versenytársakhoz képest. Az is látszott, hogy az 1990 és '94 közötti kormány nem vágott bele olyan feladatok megoldásába, amely az elosztási, jóléti rendszerek túlköltekezését természetesen nem az igényekhez képest, hanem a lehetőségekhez képest érdemben megváltoztatták volna.

Sőt, egykoron is szóvá tettük, hogy az 1993-94-es gazdaságpolitika csak tovább növelte az ország külső és belső eladósodását. E tények ismeretében a Szabad Demokraták Szövetsége az 1994-es választási kampányban a kormányprogram meghirdetésekor s az elmúlt két évben is hitte és hirdette, hogy a mostani ciklus nem az életszínvonal érdemi emelkedésének, a szociális problémák megoldásának, csupán az elviselhető keretek biztosításának időszaka lesz. Korábban is úgy láttuk, és azt képviseltük, hogy csak az ország pénzügyeinek stabilitására épülhet gazdasági növekedés, és csak egy ilyen növekedés hozhat az életkörülményekben tartós, kedvező fordulatot.

(10.00)

Ugyanakkor abban sincs változás és ez is világos , hogy az ellenzéki pártok 1994-ben is és azóta is tagadták a stabilizáció szükségességét. A jelenlegi kormány a választások után nyolc hónapig igyekezett elkerülni az igazán fájdalmas lépéseket. Kénytelen volt azonban szembenézni annak veszélyével, hogy az előző évek és a nyolc hó nyomán megrendült a nemzetközi pénzvilág országba vetett bizalma, s az ország az úgynevezett adósságörvény szélére került. A kormány ekkor képes volt egy igen súlyos megelőző terápiára, egy kiszámíthatóan népszerűtlen intézkedéscsomagra, a sokkal súlyosabb következményekkel járó válság megelőzése érdekében.

Tudjuk, az ország lakói jelentős részének komoly megpróbáltatást jelentettek és jelentenek azóta is ezek az intézkedések. Az SZDSZ a kormánykoalíció kisebbik pártjaként a nagyobb bajok elkerüléséért vette tudomásul a sokak igazságérzetét joggal bántó, fájdalmas lépéseket. Tudomásul vettük, hogy az adott körülmények között a számunkra oly fontos polgári lét és intézményei fejlesztésére, sőt, alkalmanként fennmaradására sincs elég pénz. A kormány, a kormánypártok tudták, hogy nem népszerű, csak elkerülhetetlen valami olyasmi, amit csinálnak. Bízunk benne, hogy tapasztalatból nem ismerjük meg, hogy milyen nagyobb megpróbáltatást kerültünk el az úgynevezett Bokros-csomaggal. Bármilyen nehézséget is jelent mindez a lakosságnak, bármilyen keserves következményekkel kellett is szembenézni a kormánypártoknak, csak változtatásokkal lehetett stabilizálni a pénzügyeket. Indokolt és érthető, hogy a napi anyagi gondokkal küszködő ember nem érezheti sikernek, amit a kormányzat annak tart, hogy megelőző intézkedésekkel elhárította a bajt. Az is érthető, ha a magyar lakosságot nem vigasztalja, hogy olyan stabilizációra került sor, amikor szemben a más országokban végrehajtott hasonló lépésekkel, tartós eredménynek mondhatjuk: nem esett vissza a termelés, sőt valamelyest, ha minimálisan is, de nőtt.

Az sem orvosolja a súlyos áldozatokat, ha tudjuk Lengyelország és Csehország, utóbbi korábban még Csehszlovákiaként, ennél radikálisabb lépésekkel teremtett versenyképes gazdaságot. Az ilyen stabilizációs programok a fogyasztás erőteljes csökkenésével valósíthatóak meg. Igen 1995-ben 12 százalékkal csökkent a reálbér, amit sokszor olvasnak bűnként a fejünkre. Azt már nem említik azonban a kritikák, hogy ez a valóban súlyos visszaesés volt az ára egyebek között annak, hogy a stabilizáció nem növelte a munkanélküliséget. Ahogy az egyik legtekintélyesebb magyar közgazdász fogalmaz, a munkavállalók súlyos reálbér-áldozatot hoztak a foglalkoztatási szint megőrzéséért. Az is ritkán hangzik el, hogy a reálbérek visszaesése részben persze a feketegazdasági lehetőség miatt hozzávetőlegesen feleannyi fogyasztáscsökkenéssel járt, ami persze így is rendkívül súlyos volt. Nem várhatták a kormánypártok, és ma sem számíthatnak rá, hogy az ellenzék méltányolja, milyen tabukat mert félretolni a koalíció. A '70-es évek vége óta felismert tény, hogy az ország a meglévő jóléti, elosztási rendszereket nem tudja működtetni. 1995-ig érdemben senki nem mert a várható ellenérzések miatt e juttatásokhoz nyúlni. Nem öröm meglévő juttatásokat csökkenteni, de a tartós pangás, a lecsúszás veszélye csak ilyen eszközökkel tűnt elháríthatónak.

Az ellenzék nemcsak a stabilizáció szükségességét vonta kétségbe, de nem hitte, hogy a kormány által kijelölt célok elérhetőek, majd amikor ez nagyobbrészt mégis megvalósult, azt feltételezte, hogy csak rövid ideig tartó átmeneti hatásokról van szó. Annak, hogy a stabilizáció eredményei tartsák magukat egyik előfeltétele volt, hogy ne pusztán a bevételek növekedjenek, hanem a kiadások is apadjanak. A következmények elviselését persze megint nem enyhíti, hogy közgazdasági szempontból biztató, az 1995-ös költségvetési hiány úgy vált az előző évekhez képest fordulatszerűen jobbá, hogy egy forint bevétel növekedésre három forint kiadáscsökkenés jutott.

Amikor a kormánykoalíció azt mondja, hatékony lépéseket tett az ország gazdaságának rendbehozatala érdekében, azt mondja, hogy komoly teljesítmény a hatalmas külföldi tőkebeáramlás, komoly teljesítmény az ország OECD-tagsága, komoly teljesítmény a forint konvertibilissá válása. Tudja a kormánykoalíció természetesen, hogy nem győzheti meg ezekkel a szavakkal az embereket, hogy könnyebbedett, nem érzi úgy, hogy ezzel könnyebbedett a nyugdíjasok, a kisjövedelműek helyzete, hogy megállt a középrétegek lecsúszásának veszélye, hogy megszűnt a létbizonytalanság. Tudjuk, sajnos nem tartunk itt. Pusztán azt mondjuk: úgy tettünk elkerülhetetlennek látszó nehéz lépéseket, hogy közben kézbentarthatóak maradtak a gazdasági folyamatok, nem keletkeztek elviselhetetlen társadalmi feszültségek. Ugyanakkor éppen a népszerűtlen döntések eredménye, hogy Magyarország megkapaszkodott a volt szocialista országok élvonalában, s jó esélyei vannak, hogy elsők között kerülhet a fejlett világ integrációs szervezeteibe. Ez nem öncél, hanem valószínűleg az egyetlen komoly esélye a felemelkedésnek. Némi pátosszal azt is mondhatjuk, az áldozatok fájdalmasak, de nem hiábavalóak.

Tisztelt Országgyűlés! Abban bízunk, hogy az úgynevezett stabilizációs programokra az általunk belátható távon nem lesz többet szükség. De tudjuk, ez nem jelenti azt, hogy túlvagyunk a nehézségeken, most már rohamosan javul a lakosság helyzete. Az a tény, hogy sikerült lefaragni az állami kiadásokat, döntően nem az intézmények megváltozott működési rendjéből adódik, hanem a költségvetés szigorából. Tudjuk, a következő két évben majd az 1998-as választások után is szükség lesz még fájdalmas változtatásokra. Az előző, a mai, de a következő kormánynak is, s így elvben a mindenkori ellenzéknek is tudnia kell, hogy meglehetősen szűk a mozgástér. Az SZDSZ a mostani kormánykoalíció létrejötte előtt is úgy látta, hogy Magyarországon a politikai rendszer átalakítása, a demokrácia intézményrendszerének kiépítése előbbre jár, mint a gazdaság átalakítása. Azzal is tisztában voltunk, hogy ilyen körülmények között a gazdasági változások népszerűtlen elemei nagy politikai nehézséggel járnak, hiszen az elégedetlenség következményei egyebek között a választások alkalmával jelentkeznek. Voltak és vannak országok, amelyek e nehézségeket úgy kerülik el, hogy korlátozzák a demokratikus szabadságjogokat, mint a sokak által mintaként emlegetett délkelet-ázsiai országok tették vagy Kína teszi ma is. Egy másik elvi lehetőség, ha megpróbálja a kormányzat érdemi kellemetlenkedés nélkül átvergődni magát az átalakulás időszakán. Ennek kockázatát az előző kormány kudarca s a jelenlegi kormány első nyolc hónapja után fenyegető pénzügyi gondok jól mutatták.

Mi úgy kívántuk s kívánjuk a gazdasági növekedés feltételeit megteremteni, hogy közben a demokratikus szabadságjogok rendszerét, az alkotmányos demokráciát is óvjuk. Ezért tartjuk kevésnek, ha csak a modernizációt tekinti valaki az ország céljának, tartjuk nélkülözhetetlennek ezzel együtt az állampolgárok szabadságát és lehetőség szerinti gazdasági biztonságát is, egyszóval a polgárosodást.

Az ellenzék két évvel ezelőtti félelmei az alkotmányos diktatúrától, a kormánypártok kétharmados többségének következményeitől nem egyszerűen nem igazolódtak, de kimondottan az ellenkezője történt annak, mint amitől tartottak. A koalíció az önkormányzati választási törvény 1994 őszi módosítása óta nem élt érdemi ügyekben kétharmados többségével. Ugyanakkor olyan Házszabály elfogadását biztosította, amely a korábbinál összehasonlíthatatlanul erősebb ellenzéki jogosítványokat adott. A kormánykoalíció nemhogy nem módosította '94 óta az alkotmányt, de az ésszerűség határáig alkotmányos moratóriumot fogadott el, s biztosította, hogy már akár a képviselők alig több mint 10 százaléka, bármelyik két frakció megakadályozhassa, hogy a maihoz képest érdemben változzon a tervezett új alkotmány.

Tisztelt Országgyűlés! Ki vitathatná, ha ma a kormány kétéves munkájáról beszélünk, hogy valamivel egyszerűbben kikerülhetőek lettek volna gazdasági racionalitás szempontjából indokolt törvények alkotmányos csapdái, ha a koalíció nem vállal magára az alkotmányos szabályozásnál ilyen önkorlátozást?

(10.10)

Említsük meg itt, hogy az e kormány működésének időszakában először megválasztott ombudsmanok is elsősorban a kormányzat hatalmának alkotmányos korlátozását biztosítják.

Hat év keserves vitái után volt türelme a kormánykoalíciónak olyan módon megalkotni az úgynevezett médiatörvényt, hogy az ne csak a szükséges kétharmados támogatást, hanem az ellenzék nagyobb részének egyetértését is maga mögött tudja. Önmagában nem eredmény, de az ellenzék korábbi feltételezései miatt érdemes leszögezni: a klasszikus alapjogokat, a szólás, gyülekezés, egyesülés és a politikai részvétel szabadságát nem fenyegeti ma semmi. A magántulajdon védelmet élvez, s bár az adószabályok a reméltnél gyakrabban változnak, a tulajdon feletti rendelkezés nincs veszélyeztetve.

A mai parlamenti vita elején, az elmúlt két év tapasztalatainak birtokában ugyanakkor érdemes felhívni a figyelmet valamennyi parlamenti párt közös felelősségére. Félő, ma is az derül majd ki, mint más napokon. Néhány ellenzéki képviselő szakszerű, indulatmentes, a kormány hibáit, tévedéseit kimutató elemző kritikáját elnyomja majd a domináns hang, miszerint a kormány mindent rosszul csinál. Sőt, míg korábban csak a vállaltan populista pártvezér tett olyan kijelentéseket, miszerint a kormány nem elég, hogy mindent rosszul csinál, de tudatosan ártó szándékkal teszi ezt, most már felzárkózott e képtelen fordulat használatában hozzá, néhány önmagát mérsékelt középpártinak nevező kollégája is.

Az ilyen vélekedés aligha járul hozzá a demokráciába vetett bizalom erősítéséhez, ami pedig közös feladatunk lenne. Mert látnunk kell, tisztelt Ház, ma Magyarországon meglehetősen kevesen hiszik, hogy a kormány és az ellenzék közötti folyamatos vita a hatalom nyilvános ellenőrzésének az eszköze. Kevesen hisznek a hatalmi ágak elválasztásának fontosságában, az állami és politikai beavatkozás nélküli sajtó demokráciában nélkülözhetetlen szerepében.

Az elmúlt két év azt mutatta, hogy a demokrácia tekintélyét nem a szabályok megszilárdulásának hiánya veszélyezteti, hanem a szabályok és konvenciók gyöngesége, a formális szabályok és az általánosan elfogadott szokások iránti meglehetősen nagy közöny. Az intézmények, úgy tűnik, visszavonhatatlanul megváltoztak, megfelelnek a demokratikus normáknak. De a szokások, magatartási normák sokkal kevésbé. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárt padsoraiban.)