Pető Iván (SZDSZ)

1996. október 28.

DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ellenzéki Képviselőtársaim külön is, természetesen. Vergődés és remény címmel jelent meg Kornai Jánosnak, az egyik legtekintélyesebb magyar közgazdásznak az utóbbi években született gazdaságpolitikai írásait tartalmazó kötete, s talán ezzel a két szóval, vergődés és remény, jellemezhetjük leginkább az előttünk fekvő jövő évi költségvetést is. Ez egyebek között azt jelenti, a költségvetésnek, s tágabban értelmezve a következő évnek vannak biztató elemei, de tudnunk kell, a mindennapi életben 1997-ben aligha lesz érzékelhető a helyzet javulása.

Vergődést jelez ez a költségvetés, mert kitűnik belőle, a költségvetésből, vagyis az adófizetők pénzéből fenntartott tevékenységekben, az oktatásban, a közigazgatásban, a rendfenntartásban, a honvédelemnél, az igazságszolgáltatásban, a szociális ellátórendszerekben, a családi támogatásban, a kultúra támogatásában az előttünk álló évben is fennmarad az a szűkösség, amiről már évek óta mondjuk: ha jövőre is így lesz, az már az intézményrendszer működőképességét veszélyeztetheti.

Talán a kiemelten kezelt oktatás a felsorolt területek közül az egyetlen, ahol nem az a helyzet, hogy 1997-ben is újra kell gondolni minden intézményben a gazdálkodást, hogy kijöjjenek a reálértéken jó, ha szinten maradó, többnyire inkább csökkenő forrásokból. Halljuk majd a következő napokban, hetekben, mint ahogy az előző költségvetés és az azt megelőző kapcsán is: a kormány fűnyíró elvet érvényesít, mindenhol egyformán csökkenti a költségvetési kiadásokat.

Miközben vergődésről beszélünk, azonban azt is látni kell: az ilyen kijelentések nem felelnek meg a valóságnak, nem tükrözik a valóságot. Ha szerény keretek között is, de differenciált a kormány. A reálértéken is többletforrásokhoz jutó oktatás mellett ott van a közbiztonság, amelynél reálértéken nem csökkennek tovább a kiadások, hosszú csökkenés után emelkedik a kutatás-fejlesztés GDP-n belüli támogatottsága, és ott van az átlagnál kedvezőbben elbírált területek között az igazságszolgáltatás, a vám- és adóigazgatás is.

Nyilván senki nem vitatja ezen területek kiemelésének fontosságát, legfeljebb azt, hogy a csekély különbségtétel egyáltalán érzékelhető lesz-e. Meg persze jócskán hallunk majd az elkövetkező vitákban arról is, és nem is indokolatlanul sok esetben, hogy mi mindennek kellene még bekerülnie az úgynevezett prioritások közé.

Vergődés ez a költségvetés, mert a kedvezményezettség oly szerény, hogy senki nem érezheti majd 1997ben, hogy érdemben javult a helyzete, hogy a sokéves megszorítás után most már pótolhatja veszteségeit. Sőt, az adófizetők pénzéből gazdálkodó intézmények többsége továbbra is jogosan mondja: romlottak vagy nem javultak lehetőségei, márpedig ez utóbbi a szűkösség évei után szintén romlásnak érződik.

A remény mellett is vergődésről kell beszélnünk, hiszen nem téveszthet meg senkit, aki ismeri a tényleges helyzetet, az 1997-es kilátásokat, hogy a kedvezőnek tudott fejlemények még jövőre sem érződnek a családok többségének pénztárcájában. Jómagam, aki támogatom a kormány gazdaságpolitikáját, bizonyosan nem hiszem, hogy az úgynevezett makrogazdasági mutatók javulása bárkit is érdekel, akinek napi megélhetési gondjai vannak, akire olyan intézmény van bízva, amely csak vergődni képes évek óta. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a gazdaságpolitika nem lehet népszerű. De a tisztességes politikusnak nemcsak a napi népszerűségre kell gondolnia. Tudni kell, hogy a sokat emlegetett makrogazdasági mutatók javulása nélkül csak kevéske pénz nép közé szórásával lehet ideig-óráig jobb közérzetet teremteni, s azt is csak keveseknek.

Az előrelátható vergődés mellé azért társul a remény ezúttal, mert a korábbi éveknél ma már világosabban látszik, a szűkítésnek van értelme. Ez a költségvetés éppen arra ad esélyt, hogy a tavalyi nagyon kemény döntések után az idei esztendő teljesítményére építve a jövő évben biztosítsuk, hogy a jövő utáni évben, 1998-ban, ha csekély mértékben is, de javulhat a családok helyzete, s ez már valóban kezdete lehet a tartós felemelkedésnek.

És itt érdemes egy pillanatra megállni. Természetesen lehet és érdemes is vitatkozni olykor azon, hogy a követett kormányzati gazdaságpolitika egészében helyese, lenne-e jobb lehetőség. Azon pedig talán vitatkozni sem érdemes, hogy sok mindenben igazuk van azoknak, akik a kormányzati tévedésekről beszélnek, rossz döntésekről, be nem jött reményekről s a többiről. Igaz, s ezt tegyük hozzá az iméntiekhez, ha megnézzük az elmúlt két év ellenzéki jóslatait, a kormány bizonyítványa nem is olyan rossz, bizony kevesebbet tévedett, reálisabban látta a gazdaság várható folyamatait, mint a szemben ülő kollégák.

Normálisnak tekinthető tehát egy kormányétól eltérő gazdaságpolitika szembeállítása a jelenlegi gyakorlattal, jogos lehet a kormány bírálata is, vagy ha nem is jogos, akkor sem vehető rossz néven. Egy dologról azonban komoly ember nem beszélhet: hogy olyan kormány lenne ma Magyarországon, amely tudatosan akar ártani, népellenessége és nem a gazdasági kényszerek miatt -nem elégíti ki a jogos követeléseket. Aki ilyesmit mond, az vagy oly tudatlan, hogy nincs tisztában a lehetőségekkel, vagy ami még ennél is rosszabb, saját hatalmi ambíciói jegyében nemcsak a beszédben, hanem félő, cselekedeteiben is mindent megengedhetőnek tart.

Tisztelt Országgyűlés! A gazdaság stabilizálásához 1995-ben radikális kiigazításra volt szükség. A változásokhoz a konjunktúrapolitika valamennyi eszközét igénybe kellett venni, a monetáris, az árfolyam-, a fiskális és a jövedelempolitikát egyaránt.

Mi volt az értelme a megszorításoknak, az alig enyhülő gazdasági szigornak? A költségvetési kiadások harmadik éve tartó csökkentésének, az ezzel járó vergődésnek ma már tartós, kedvező hatásai is látszanak.

Az egyik, hogy sikerült megállítani a külső és belső adósság emelkedését. Ez az eredmény látszólag persze messze van a hétköznapi élettől, valójában azonban azt jelenti, hogy a következő években már az ezredforduló előtt érzékelhetően mérséklődnek a magyar társadalom terhei.

A másik kedvező hatás, hogy a kiadások szűkítése már 1997-ben, tehát jövőre is lehetőséget nyújt a bevételek érzékelhető csökkentésére. Mert arról soha nem lehet megfeledkezni, amit itt a parlamentben is szeretnek sokan olykor figyelmen kívül hagyni, hogy a kiadásokat csak az adófizetők zsebéből tudja fedezni a kormány.

(10.00)

Az egyik oldalon persze kedvezőtlen az állami gondoskodás leépítése, másik oldalon viszont előny az elvonások visszaszorítása. Természetesen nagy társadalmi feszültséget az okoz, és ezt tudjuk, hogy az előnyök és hátrányok a lakosságnak nem ugyanazokat a csoportjait érintik.

A követett gazdaságpolitika harmadik eredménye éppen a költségvetés központosító, újraelosztó szerepének radikális leépítése. A nagyobb rossz elkerülésére használt megszorításokra hivatkozva vannak, akik a bimbózó polgári társadalom szétverésével vádolják a kormányt. Érdemes ezért felidézni, hogy az 1995-ös pótköltségvetéssel kezdődően milyen jelentős mértékben épült le az államháztartás, vagyis hogyan nőtt egy polgári társadalomra jellemző módon a többi jövedelemtulajdonos GDPhez viszonyított szerepe.

1994-ben az államháztartás összes bevétele a GDPhez viszonyítva 52,5 százalék volt, kiadása több mint 60 százalék, hiánya 8 százalék fölött volt. '96-ban várhatóan a bevételi részesedés kevesebb mint 46 százalék lesz, kiadása is 50 százalék alá csökken, a hiány pedig valamivel 4 százalék fölött lesz.

Ezzel a tartósnak szánt vonulattal szemben az önmagukat konzervatívnak, polgárinak nevező pártok nemcsak folyamatosan követelik a jövedelmek újraközpontosítását, de a mostani költségvetéshez is olyan módosításokat adnak be, amelyek egyrészt radikálisan, józan mérlegeléssel aligha vállalhatóan növelnék a költségvetés hiányát, másrészt az állam újraelosztó szerepét.

Tisztelt Képviselőtársaim! A stabilizációval párhuzamosan az SZDSZ választási programjában ígért adócsökkentési politikának 1994-95-ben csak kis lépéseit tehettük meg, de most továbblépünk előre, ha nem is hatalmasakat. Az előző időszakban, mint ismeretes, megszűnt a minimáladó, a kamatok forrásadója nullára mérséklődött, csökkentek a társasági adók. Most csökkenteni kívánjuk, méghozzá nemcsak a legfelsőbb kategóriákban, hanem valamennyi sávban a személyi jövedelemadót, és ha csak 1,5 százalékkal is, a vállalkozások legsúlyosabb terhét, a tb-járulékot is. Tovább folytatódik a társasági adó csökkentése, megszüntetve a kiegészítő adót, nő ugyan az osztalékadó, de még ha a vállalkozó kiviszi is a nyereségét, akkor is egészében véve jobban jár, mint eddig.

Az 1997-es költségvetést azért nevezem a remény költségvetésének, mert szemben a tavalyival és az ideivel, nem törekszik a fogyasztás további csökkentésére, hanem azzal számol, hogy a stabilizáció eredményeként elkezdődhet a fogyasztás némi növekedése.

A remények közé tartozik, hogy a tavalyi év megpróbáltatásai és ennek az évnek a szigora után bízhatunk benne, nem lesz szükség a pénzügyi egyensúlyt segítő durva külön intézkedésekre. Miközben bizakodunk, hogy nincs szükség új stabilizációs csomagra, tudnunk kell, hogy a tavalyi, sokszor alig elviselhetőnek tűnő radikális kiigazítás egyszerre volt képes szolgálni a pénzügypolitikai kiszámíthatóságot és a versenyképesség erősítését. A forintleértékelés és a vámpótlék nyomán itthon és külföldön egyaránt javult a magyar termékek pozíciója. Tudnunk kell, hogy nem tört meg a külföldi tőke beáramlása, ami nélkül ma aligha képzelhető el érdemi források bevonása a gazdaság serkentésére.

Az elmúlt két év egészében minden megpróbáltatásával együtt is igenis megteremtette az alapokat ahhoz, hogy 1997-ben már ne legyen szükség további megszorításokra, sőt szerény növekedés is kezdődjön, és az életszínvonal se csökkenjen tovább.

Az SZDSZ már választási programjában is azt képviselte, hogy az első feladat a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés megalapozása. Kiegyensúlyozott növekedés, az ország és polgárai helyzetének javulása ugyanis csak úgy képzelhető el, ha a magyar termelők több terméket tudnak exportálni, illetve a behozatalt képesek jövedelmezően helyettesíteni. És mindennek egyik alapvető feltétele a versenyképesség, ami viszont nagyban függ attól, hogy milyen terhek rakódnak a bérekre.

Nem véletlen, hogy a mienknél fejlettebb országokban is az adó- és járulékterhek mérsékelésével növelik a versenyképességet. Azért is beszélhetünk reményről a '97-es költségvetés kapcsán, mert tovagyűrűző hatásaiban is kedvező fejleményekkel lehet számolni. Ha csökkennek az adók és járulékok, akármilyen szerény mértékben is, ez a magyar termékek nemzetközi versenyképességét javítja, ugyanakkor növeli az ország befektetési vonzerejét.

A kormány gazdaságpolitikája továbbra is arra épül, hogy a terhek csökkentése csak az ország pénzügyi stabilitásának megtartásával együtt értelmes tevékenység. Ez ügyben szintén viták folynak, többféle vita is. Vannak, akiknek gazdaságpolitikája abban merül ki, hogy mindent támogatnak, ami népszerűen hangzik és kiadásnöveléssel jár, viszont mindent elleneznek, ami kiadáscsökkentéshez vagy bevételnöveléshez vezet, mert az ilyesmit többnyire nem szereti senki, és ezen az alapon vitáznak mármint úgymond vitáznak a kormánnyal. Ez persze dilettantizmus, hogy az ezen álláspontot képviselő frakcióvezető úr kedvenc kifejezését használjam. Olyan gazdaságpolitika ugyanis nem lehetséges, amely egyszerre csökkenti a terheket, tehát építi le a bevételeket, és ugyanakkor növeli a kiadásokat. Ilyesmi rövid úton katasztrófához vezet.

Mások a pénzügyi stabilitást alárendelnék a terhek csökkentésének, és egy élénkülő gazdaságban reménykedve visszahoznák az előző kormány gazdaságpolitikájának azon elemeit, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy tavaly tavaszra az ország fizetőképessége veszélybe került, és felidéződött ennek az elmúlt éveknél sokkal mármint az eltelt két évnél sokkal súlyosabb életszínvonal-visszaesést jelentő minden következménye.

Tisztelt Országgyűlés! Tisztában vagyunk azzal, hogy az eddigi eredmények nem adnak garanciát arra, hogy a következő két évben szükségszerűen sikeres lesz a gazdaságpolitika. A kérdés az, élve az elmúlt közel két évben szerzett lélegzetvételnyi idővel, erősödik-e a magyar gazdaság alkalmazkodóképessége, felgyorsul-e az a változás, amely az egységnyi termékre jutó bérköltséget folyamatosan csökkenti? A fő veszélyek a következők: a pénzügyi egyensúlyi célokkal ellentétben nem, vagy csak kis részben valósultak meg a gazdaság élénkülésével kapcsolatos elképzelések. Ezzel szoros kapcsolatban elmaradt a beruházások remélt növekedése. Az év első felében csökkentek a beruházások, és az év egészére is csupán stagnálás jelezhető előre. A benyújtott költségvetés a központi állami beruházások lendületes bővítését ígéri, ami azért fontos, mert ez évben éppen itt, és nem a magánszférában mutatkozott nagy visszaesés.

A beruházások, ezen belül is az infrastrukturális fejlesztések nagy része ma önkormányzati beruházásként valósul meg, és az önkormányzati források csökkenése éppen ezt veszélyezteti, mert az elképzelés szerint, mint ismeretes, az önkormányzati források reálértékben számottevően csökkennének, ez pedig a gazdaság élénkülését is veszélyeztetheti. Kezdeményezzük ezért e tekintetben a költségvetés újraátgondolását, átcsoportosítható források keresését.

Mivel a magyar gazdaság nagyobb része ma magánkézben van, nyilván a gazdasági növekedés alapfeltétele, hogy itt is élénküljenek a beruházások. Ehhez szükséges a gazdaságpolitika kiszámíthatósága, a privatizáció folytatása, persze a bizalmat is veszélyeztető botrányok nélkül, átlátható viszonyok mellett. Hisz ez utóbbi is a kiszámíthatóság része.

Eltért az elgondolttól az idén az infláció alakulása is. Az árnövekedés lanyhulása csak lassabban valósult meg, mint reméltük, és ezen az energiaár-emelés halasztása sem változtatott. Az év második felében ugyanakkor az e téren tapasztalható fejlemények alapján úgy tűnik, csak késtek a várt pozitív folyamatok, de megkezdődtek.

(10.10)

Lényegében teljesülni látszik a fizetési mérleggel és a költségvetési egyensúllyal kapcsolatos ez évi terv. Tudjuk ugyanakkor, hogy a társadalombiztosítás kirívóan nagy hiánnyal zárt, és előrevetítve a mai elképzeléseket érdemi változás nélkül ez a hiány csak növekszik. Ezt lehet ellensúlyozni vagyonjuttatással, illetve annak eladásával, részben a behajtás szigorításával, és az úgynevezett nettó finanszírozás valamilyen formája is segíthet, de tény, és ezzel szembe kell néznünk, hogy ma ez a terület, vagyis a társadalombiztosítás jelenti a legtöbb bizonytalanságot az ország pénzügyi stabilitásában.

A pénzügyi folyamatok bizonytalansága mellett a legsúlyosabb gond a szociális feszültségek erősödése. Az évtizedes stagnálás után bekövetkezett elkerülhetetlen megszorítások részben alig elviselhető terheket zúdítottak jelentős társadalmi csoportokra, részben tovább gyöngítették a kiszámíthatóságot.

Hiába tudjuk, hogy nincs a térségben ország, amely ennél olcsóbban, kisebb áldozatokkal megúszta volna az átalakulást, ez nem vigasztal senkit a vesztesek közül. Tudjuk, ma a legveszélyeztetettebb helyzetben a nyugdíjasok mellett az átlagosnál alacsonyabb jövedelmű többgyermekes családok vannak. Az ő helyzetükön legbiztonságosabban a családi pótlék emelésével lehet javítani. Ezért az SZDSZ nem tartja jó iránynak, hogy a költségvetési kiadásokon belül jelentős mértékben tovább csökken a családi támogatás aránya. Úgy látjuk, a családosokon nem adókedvezményekkel lehet segíteni ami éppen a leginkább rászorulókat éri el talán a legkevésbé , hanem a családi pótlék jelentősebb emelésével. Ez ügyben is javaslatokat terjesztünk elő.

Tisztelt Ház! A költségvetés nem pusztán pénzügyi tervezet, hanem a végrehajtó hatalom, a kormány egész tevékenységének keresztmetszete, a költségvetési vita a parlament ellenőrzési jogosítványainak fókusza. Ezért ildomos a jövő évi költségvetés kapcsán felvetni, tisztáznia kell a kormánykoalíciónak, hogyan is áll elképzeléseivel, eredeti tervei megvalósításával. Nem szégyen, ha a kormány nem valósít meg mindent eredeti terveiből. Ennél sokkal nagyobb baj lenne, ha nem tenné világossá önmaga és a társadalom számára is, mire telik erejéből. Ma már világos ugyanis, miközben igen kellemetlen, évtizedes adósságok megoldását vállalta a kormány, és minden ellenkező állítással szemben ennek eredményei is látszanak, az eredeti elképzelések közül van, amire nem jut idő és nem jut energia. Sok minden múlik azon a jövő évben és az azt következőkben is, hogy a koalíció képes lesz-e mihamarabb kijelölni azokat a főbb területeket, ahol nem halaszthatóak az átfogó reformok, ahol az elkerülhetetlen konfliktusokat is vállalni kell, illetve azokat, ahol a konfliktusok veszélye nagyobb, mint az elérhető eredmények.

Tisztelt Ház! 1997 a vergődés és a remény éve lesz. Ez azt is jelenti, esélye van az országnak arra, hogy a vergődés nem lesz hiábavaló, hogy a remények beteljesednek, hogy egy év múlva biztatóbb kilátásokkal tárgyalunk költségvetésről. Köszönöm szépen. (Taps a padsorokból.)