Hegyi Gyula (MSZP)

1996. október 30.

HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Néhány héttel ezelőtt elhangzott ebben a házban a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjétől, hogy jó lenne bizalmi szavazást rendezni a kormány működéséről, pontosabban bizalmi szavazást kívánt, hogy a kormány kérjen maga ellen. Azt hiszem, akik ismerik a parlamenti demokrácia működését, azok tudják, hogy minden költségvetési szavazás bizalmi szavazás a kormány politikájáról. A kormánypárti politikusok támogassanak akárhány módosító indítványt, hadakozzanak akármilyen hevesen bizonyos részletek ellen, egészében elfogadják a költségvetést, az ellenzéki képviselők pedig ha néhány részletét támogatják is egészében elfogadják. Ezért, őszintén szólva, mindig (Moraj.) ... elutasítják, bocsánat... Ezért őszintén szólva mindig "bombasztikus" bejelentésnek tartom, amikor egy ellenzéki képviselő azzal zárja hozzászólását, hogy ők bizony nem szavazzák meg a költségvetést. Ha én ellenzéki képviselő lennék, én sem szavaznám meg természetesen. Az előző négy esztendőben pedig a kormánypárti képviselők szavazták meg évrőlévre az akkori költségvetéseket. Azt hiszem, ez a természetes: így működik a polgári demokrácia, és örülnünk kell annak, hogy nyílt és őszinte költségvetési viták folynak ebben a Házban immár hetedik esztendeje.Én két dologról szeretnék beszélni hozzászólásomban. Részint általában arról, hogy a munkavállalók, a bérből és fizetésből élők az úgynevezett "kisemberek" mit kapnak vagy mit szenvednek el e költségvetéstől; másrészt pedig hozzászólásom második részében az egyházi fejezetekkel kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni.

Nyilvánvaló, tisztelt képviselőtársaim, hogy baloldali értelmiségi és szocialista politikusnak legyen bármennyire is lojális a kormányhoz fel kell tenni azt a kérdést, hogy el tudja-e fogadni az 1997-es költségvetést, és ha igen, akkor miért. Hogyan tud választói elé állni ezzel a költségvetéssel és ennek várható, kiszámítható következményeivel? Úgy érzem, hogy sok fenntartással és remélhető módosításokkal, amelyeket talán elfogad a kormány, illetve a kormánytöbbség, hiszünk és joggal hihetünk abban, hogy ez a költségvetés alapot teremt az olyannyira várt felemelkedéshez, amely mindannyiunk kívánsága, és feltételeket teremt meg ahhoz, hogy a tartós és egészséges gazdasági növekedés elinduljon.

Ilyen értelemben ahogy ezt többen elmondták és többen elismerték ebben a vitában valamelyest enyhül a költségvetés szigora, valamelyest bizonyos területeken némi szerény emelkedés tapasztalható; de ugyanakkor, azt hiszem, joggal mondhatom, hogy a bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok, a kisvállalkozók, a diákok, különösen a munkanélküliek továbbra sem számíthatnak jelentős javulásra. 1997-ben ők jó esetben is csak a szintenmaradásra mármint az 1996-os szintnek a megtartására számíthatnak. Azt joggal követelhetik meg, hogy tovább semmiképpen se romoljon a helyzetük, és őszintén hiszem, hogy ebben a szocialista frakció támogatására mindenképpen számíthatnak.

Itt a vitában meg elmúlt éves tevékenységünk során a gazdasági szigor, a költségvetési kényszer okairól sokat beszéltünk; kormánypárti és ellenzéki oldalról különböző okokat szoktak felsorolni. Én azt hiszem, hogy egyaránt megnevezhető természetesen alapvető okként az államszocialista évtizedek torz gazdaságpolitikája, amely bajaink fő forrása ezt, azt hiszem, kár lenne letagadni , ugyanakkor úgy gondolom, hogy az előző kormányzatnak a tevékenysége sok tekintetben nem javított, hanem tovább rontott a helyzeten. De ugyanakkor, tisztelt képviselőtársaim, a szigor okaként őszintén, nyíltan nemzetközi tendenciákat is meg kell nevezni: az európai integrációra való felkészülés áldozatokkal jár, áldozatokkal jár azoknak az országoknak, amelyek szeretnének bekerülni az Európai Unióba, és áldozatokkal jár természetesen a nyugat-európai országok számára is.

Politológiailag vagy filozófiailag mulatságosnak is lehet nevezni, de Kohl kancellár kereszténydemokrata kormánya a Német Szövetségi Köztársaságban a nyugdíjkorhatár emelése, a különböző szociális juttatások szűkítése terén ugyanolyan lépésekre kényszerül, mint a szocialista-liberális hazai koalíció, és az ottani szociáldemokraták jelentős mértékben hasonló érveléssel támadják azt a költségvetést, mint az itteni jobbközép ellenzéki pártok. Ezen persze sokat nem lehet csodálkozni, hiszen a mai világban a világgazdasági folyamatok, sokat szidott ritkán talán dicsért globalizációs folyamatok mellett igazából a nemzeti kormányoknak a mozgástere jelentősen beszűkült, s gazdasági csodában reménykedni lehet; gazdasági csoda teremtése vagy nem teremtése nem a miniszterek okosságán vagy butaságán múlik.

Azt mindenképpen meg kell állapítani, hogy az elmúlt években, lényegében a rendszerváltozás óta, a bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok, a kisvállalkozók, a diákok nem precíz szóval, de talán közérthető szóval: a "kisemberek" viselték a terhek jelentős részét, nagyobbik részét. Különösen igaz ez a bérből és fizetésből élőkre, akikből egyre kevesebb van Magyarországon, a terheik viszont arányosan növekedtek. Kevesebb mint 4 millió munkavállaló van ma Magyarországon. Zömében ők tartják el a nyugdíjrendszert, ők tartják el az egészségügyi rendszert, az oktatást, általában az államot. Ők fizetik a személyi jövedelemadó legnagyobb részét, ők fizetik a társadalombiztosítási járulékot, ők fizetik a szolidaritási hozzájárulást, ők fizetik az államnak történő befizetések nagyon nagy részét.

Mindenki tudja, hogy a nyugdíjasoknak sokkal több nyugdíjat kellene adni; helyzetüket nagymértékben javítani kell. De tisztelt Képviselőtársaim! Lassan minden egyes munkavállalóra jut egy nyugdíjas pontosabban majdnem minden egyes munkavállalónak egy nyugdíjat is fedeznie kell a befizetéseiből , miközben olyan országokban, amelyben lényegesen magasabb a nyugdíjkorhatár, ott ez a szám egészen más, van ahol három-négy munkavállalóra jut egy nyugdíjas. Ezt figyelembe kell venni, és ahhoz, hogy emberi megélhetéshez méltó nyugdíjakat fizessünk, mindenképpen azért azt is tudnunk kell, hogy a megmaradt, viszonylag kevés számú munkavállaló terhelése nem fokozható végtelenségig.

Ezért azon tisztelt képviselőtársaim és persze választóink, akik figyelik a parlamenti vitát, vagy régebben is figyelték a parlamenti vitát azért érzékelhetik azt, hogy szerencsére bizonyos rémhírek, bizonyos tragikus jóslatok nem valósultak meg az előző két esztendőben. Ugye, hallottuk különböző torz beállításokból, hogy ez a kormány meg fogja szüntetni a családi pótlékot; mint látjuk, nem szűnt meg, hanem arról folyik most a vita, hogy kellő arányban emeli-e a kormány, vagy az a bizonyos emelés az nem megfelelő-e az igényekhez képest. Lehet érvelni persze , hogy jobban is lehetne emelni; de mindenesetre nem szűnt meg. Ugyanez áll természetesen a gyermekgondozási segélyre is. A nyugdíjasok helyzete nehéz, de őszintén: aki jár nyugdíjasok közé, fórumokra, beszélget velük, tudja, tapasztalja, hogy bármilyen nehezek is a terheik, azt mondják, hogyha a jövő érdekében, a fiatalabb generációk érdekében kell ezeket az áldozatokat meghozni, akkor igyekeznek valóban a kevésből is kijönni.

Az elmaradt kárt a politikában, a gazdaságban ritkán szokták figyelembe venni; de azért ha megnézzük azokat a kelet-európai országokat, amelyek nem követték a stabilizáció útját, és megnézzük, hogy most valóban ott igazán nyomorban élnek a nyugdíjasok, igazán nyomorban élnek azok, akik leszakadtak a gazdagodó középosztályból, azok elismerik el kell hogy ismerjék , hogy szükség volt azokra az intézkedésekre, amelyeket sokan hevesen bíráltak.

(13.20)

Most volt elnökválasztás Bulgáriában, ahol hallhattuk, hogy a téli fűtés, üzemanyag, előteremtése hatalmas gondot jelent, mert 500 millió dollár az ország összes devizatartaléka egy népszerű, adakozó, populista gazdaságpolitika következtében. Magyarországon nem itt tartunk, és ez, gondolom, a kormány tevékenységét legkeményebben bíráló ellenzéki képviselőtársaim is látják, érzékelik ezt a nyilvánvaló különbséget.

Ugyanakkor természetesen arra is figyelemmel kell lennünk, hogy valóban vannak olyan megszorítások részint, részint pedig aránytalanságok a magyar gazdaságban a magyar gazdaságpolitikában , amelyek hosszú távon bizonyosan nem tarthatók. Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak, ami igazán konyhafilozófiának tekinthető, és tanult közgazdász képviselőtársaim nyilván elmondják majd, hogy ez egy nagyon primitív, leegyszerűsített példa, de az állampolgárok többsége mégis ilyen egyszerű példákon keresztül találkozik a gazdasággal.

Nos, egy évvel ezelőtt, tavaly őszén folytak a tárgyalások, és születtek megállapodások, például a közalkalmazotti béremelésekről, és akkor 19,5 százalékban állapodtak meg. Volt, ahol megkapták, volt, ahol még ezt sem tudták megkapni, de mondjuk fogadjuk el, hogy 19,5 százalékos béremelés egy év alatt reálisnak tekinthető.

Ugyanakkor azok a tőketulajdonosok, akik kincstárjegyet vásároltak ugyancsak tavaly novemberben, azok most novemberben 29 százalék tiszta, adómentes kamatjövedelemmel számolnak. Senki nem irigyli tőlük, senki nem sajnálja tőlük, nyilvánvaló, hogy a gazdaság mai helyzetében a megtakarítások ösztönzése fontos lépés, fontos gondolat.

Egyet is értek vele, hosszú távon azonban bizonyosan nem vállalható, nem fogadható el, hogy a munkavállalók és a tőketulajdonosok helyzete között ilyen aránytalanság legyen. Magyarán: ennyire inkább érje meg tőketulajdonosnak lenni, mint dolgozó embernek, munkavállalónak. Így tehát azt hiszem, hogy ez körülbelül egy olyan tendencia, amely vég nélkül, a végtelenségig nem folytatható, amennyiben hiszünk abban, hogy ez a munkavállalóknak, a kisembereknek is demokrácia.

Tisztelt Képviselőtársaim! A költségvetéssel és az államháztartási reformmal kapcsolatban vettem magamnak a fáradságot jóleső, kellemes fáradság volt , és több szakszervezeti szövetség véleményét is kikértem. Így beszéltem a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés és az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége szakértőivel.

Ők egybehangzóan elmondták azt, hogy az államháztartási reformot nem ellenzik, tudják és belátják, hogy szükség van államháztartási reformra. Ugyanakkor úgy érzik, hogy egy egészséges sorrendet, egy logikus, becsületes és tisztességes sorrendet kell megállapítani az államháztartási reformhoz, és ebben a sorrendben, ebben a szerkezetben, ebben a filozófiai logikában érdemes és szükséges az államháztartási reformot elkezdeni.

Elsőként és döntően meg kell fogalmazni a modern állam és az önkormányzatok által kötelezően ellátandó közfeladatokat. Ez kell hogy legyen az államháztartási reform kiindulópontja, meg kell először is határozni, hogy mit várunk el az államtól, és mit várunk el az önkormányzatoktól.

Ezek után, csak ezek után lehet és kell meghatározni, hogy a közfeladatok milyen közkiadásokat igényelnek. A közkiadások elosztását és a közintézmények reformját átgondoltan, a szakmai szempontok maradéktalan érvényesítésével és széles körű társadalmi egyeztetés után lehet és kell végrehajtani. És ehhez természetesen szükség van arra, hogy a szociális partnerek is elmondhassák véleményüket.

A sietség, az átgondolatlan és kizárólag fiskális szempontokat érvényesítő kapkodás nemcsak rossz reformot eredményez, hanem nyilvánvalóan kontraproduktív is, és hosszú távon azzal a veszéllyel jár, hogy lehetetlenné teszi az államháztartás valódi, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt kívánatos reformját. Hiszen mindannyian tapasztaljuk, hogyha egy bizonyos területen egy rossz reform megbukik, akkor utána kétszer olyan nehéz egy jó, egészséges, átgondolt reformot elfogadtatni az érezhető társadalmi ellenállás miatt.

Mindez természetesen azt is jelenti, képviselőtársaim, hogy az érdekegyeztetés, a szociális partnerség és a társadalmi párbeszéd nélkül az államháztartási reform bukásra van ítélve, és ugyanilyen mély meggyőződésem, hogy érdekegyeztetés, szociális partnerség és társadalmi párbeszéd nélkül ez a költségvetés sem lesz sikeres, akárhány százalékkal szavazzuk is meg itt a parlamentben.

Ha már a szakszervezetekről beszélek, akkor hadd említsem meg egészen röviden, noha közvetlenül a költségvetés mellett fogjuk elfogadni a társadalombiztosítási költségvetést, hogy a szakszervezetek körében elég nagy nyugtalanságot váltott ki, hogy egy másik ellenzéki párt a népszerűségi listán jelenleg első helyen áll, mármint az ellenzéki pártok között első helyen álló Fiatal Demokraták Szövetsége rövid úton úgy nyilatkozott, hogy szerinte meg kell szüntetni a társadalombiztosítási önkormányzatokat.

Szeretném azért megtudni tudomásom szerint nem történt sok e tekintetben , hogy megkérdezték-e vajon a társadalombiztosítási önkormányzatokban képviselt szakszervezeteket, munkaadói szövetségeket, azt a több millió embert, akiknek a szavazatával az önkormányzatokat megválasztották. Számomra a Fidesz újonnan felfedezett szociális érzékenysége nehezen fér össze azzal, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatiság egész elvét elutasítják. Egy kamarának, egy önkormányzatnak a működését lehet bírálni, azon lehet változtatni, ez azonban legkevésbé sem jelentheti azt, hogy mindenképp meg kell szüntetni. Hogy egy közeli példával éljek, a parlament működését is sokan itt keményen szokták bírálni, támadni, remélem azonban, senki sem akarja mint intézményt megszüntetni.

De hát ez természetesen a jövő zenéje, és reméljük, hogy majd e tekintetben bármilyen változtatásra valóban átgondoltan a szakmai és a politikai szempontok figyelembevételével és természetesen az érdekeltek megkérdezésével kerülhet csak sor.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az első gondolatkört összefoglalva hiszem, és szerény lehetőségeim szerint küzdök is azért, hogy az átalakulás terhei fokozatosan enyhülnek és enyhülhetnek a munkavállalók számára, és ha el lehet mondani, hogy ez a költségvetés a kisemberek számára egy kicsit jobb az előző évinél, akkor őszintén remélem, hogy lényegesen rosszabb a rákövetkező évinél; magyarán: hogy '98-ban és nem választási megfontolásokból, hanem a helyzet javulása miatt egy még méltányosabb és igazságosabb költségvetést sikerül elfogadtatni.

Azt hiszem, politikai és erkölcsi felelőssége mindenkinek, aki Magyarországon részt vesz a közéletben, hogy a fellendülésből a reménybeli gazdasági fellendülésből részesüljenek majd azok, akik legnagyobb áldozatot viseltek a gazdasági megszorítások idején. Ez kemény harc lesz természetesen, hiszen senki sem adja könnyen e vívmányait, de talán ennyi politikai részrehajlást megengednek nekem, a szocialisták azért szocialisták, hogy ezt a harcot megvívják, és azok nevezhetők szocialistáknak természetesen, akik vállalkoznak erre a harcra, és ezzel együtt természetesen biztos vagyok benne, hogy a modern, szociálisan is érzékeny liberálisok és a keresztény társadalmi tanítás hívei is ugyanezt akarják.

Következőkben rövidebben természetesen szeretnék néhány gondolatot mondani az egyházi tételekkel kapcsolatban, úgyis mint az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja. Azzal szeretném természetesen kezdeni, hogy a kormánynak nincs egyházpolitikája, csak egyház-finanszírozás van, amelyre az ismert nehézségek miatt továbbra is szükség van.

Ami az 1997. esztendő egyházi kiadásait illeti, a szakzsargonban általános hitéleti támogatásnak nevezett támogatás 2 milliárd 50 millió forintról 2 milliárd 350 millió forintra emelkedik, ez 15 százalékos emelkedést jelent, az előző két esztendőben egyáltalán semmilyen emelés nem történt, úgyhogy azt hisszük, hogy ez egy minimálisan szükséges, korrekt és méltányos emelkedés.

(13.30)

Az oktatási kiadásokban a normatíván felüli támogatásként az egyházi oktatási intézmények 1 milliárd 800 millió forintot kapnak. Ezenkívül pedig rengeteg kisebb-nagyobb tétel szociális intézmények támogatása, közgyűjtemények támogatása, hitoktatók támogatása és számos, tételesen is megnevezett egyházi épület, intézmény, templom, kolostor felújítása szerepel a költségvetésben. Azt hiszem, ezt mind a hét párt nevében mondhatom, hogy jó szívvel adja a parlament ezeket a támogatásokat. Bárcsak többet adhatnánk, de a gazdasági szűkösség miatt erre van lehetőség, és nagyon korrekten, tisztességgel meg kell állapítani, hogy a magyarországi egyházak vezetői tisztában vannak az ország nehézségeivel. Én, akikkel tárgyaltam erről a költségvetésről, ők azt mondták, hogy persze, többnek is örülnének, ki nem örülne többnek, de lényegesen és alapvetően elfogadják azt, hogy ez egy olyan költségvetés, amely a legszükségesebbre legalábbis elegendő.

Tisztelt Képviselőtársaim! A kormányzat vagy az egyházi kérdésekkel foglalkozók tevékenységét kétfajta bírálat szokta érni. Vannak, akik megfogalmazzák, hogy semmilyen támogatás nem elég, sokkal-sokkal több támogatásra van szükség, és vannak, akik úgy mondják, hogy valóságos "hideg-egyházüldözés" az, hogy csak ennyi pénzt szavazunk meg az egyházaknak. És hát vannak azok, akik különböző orgánumokon kifejtik, hogy a történelmi egyházaknak lényegében semmilyen anyagi támogatást sem kellene adni, éljenek meg a hívők befizetéseiből, egyáltalán, ez a kormányzat vagy annak egy része, amelyik egyház-finanszírozással foglalkozik, még mindig túlságosan sok pénzt ad erre a célra. Szocialista képviselők is vannak, akik vad antikleritáris támadásoknak vannak kitéve azért, mert próbálják az egyházak támogatását megvalósítani.

Én, tisztelt képviselőtársaim, azt hiszem, hogy amíg ez a kétoldali kritika van, addig ez azt bizonyítja, hogy az egyház-finanszírozás jelenlegi rendszere nagyjából-egészében egészséges. Nyilvánvaló, hogy nem lehet az egyházaknak sokkal többet adni, mint más társadalmi intézményeknek. Másrészt pedig az elmúlt 40 év bénultságát figyelembe véve nem is lehet őket magukra hagyni. Úgyhogy engem ez a két oldalú támadás abban erősít meg, hogy a lehetőségekhez képest ez az út járható és helyes.

Azt szeretném végül mondani, mivel mindenféle ötleteket olvashatunk, hallhatunk a szerencsére szabad sajtóban, hogy tudomásom szerint a magyar kormány továbbra is azt az elvet vallja, hogy az egyházak ügyében csak azokkal konzultálva hoz bármilyen változást, azok nélkül és különösképp azok kifejezett szándékai ellenére semmilyen módon nem próbálja megváltoztatni az egyházak finanszírozását. Ahogy a szociális partnerek, úgy az egyházak esetében is csak a párbeszéd lehet az egyedül elfogadható út számunkra.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)