Kalázdi-Kerekes Kinga (TISZA)
KALÁZDI-KEREKES KINGA (TISZA): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Miniszterelnök Úr! Tökéletesen összefoglalta itt az elmúlt 20 percben a 107 nap döntéseit, számait, eredményeit. Én most magamhoz híven egy kicsit saját szemszögből szeretném megközelíteni ezeket a számokat, hogy mik vannak ezek mögött az eredmények mögött.
A 107 nap valóban nem hosszú idő, különösen nem ilyen 16 év után, ami mögöttünk van, de 107 nap elég arra, hogy érezzük, valami megváltozott pozitív irányban. Én négygyerekes édesanyaként ezt nagyon egyszerű dolgokon mérem. Anyaként az érdekel, hogy a gyermekeim milyen iskolába járnak, milyen tanárok állnak ott, megbecsült tanárok, akiket hagyunk dolgozni, hagyunk tanítani, adunk nekik szabadságot, hagyunk nekik időt arra, hogy oktathassanak. Ezért fontos nekem, hogy visszaadtuk a pedagógusok jogait, eltöröltük a teljesítményértékelést, újra bevontuk a szakmai szervezeteket az oktatás kialakításába.
Két nagyfiam már egyetemista, és nekik ugyanazokat a lehetőségeket szeretnénk megadni, amit a többi európai fiatalnak megadtunk, és ezért az Erasmus-programhoz történt újracsatlakozásunk nem csak egy eredmény a TISZA Párt eredménylistáján, nekem ez édesanyaként nagyon fontos. Ez a gyerekeink jövőjéről szól, és nagyon fontos, hogy milyen országot hagyunk rájuk.
Ha már a családot nézzük, nemcsak a gyerekeink jövőjéről, hanem a szüleink életéről is szól ez. A nyugdíjas szüleimnek fontos az, hogy amikor bemennek a gyógyszertárba, akkor mennyiért veszik meg a vényköteles gyógyszereiket. Ezért fontos, hogy nullára csökkentettük a vényköteles gyógyszerek áfáját. Lehet, hogy ezeket önök lesajnálják, de az én szüleimnek például ez számít.
És annak az idős embernek is számít, aki 28 500 forintból volt kénytelen megélni, és 2027. január 1-jétől már 120 ezer forintból fog, mert neki ez nem egy költségvetési tétel, ez a rezsije, az élelmiszere és a biztonsága.
És ott vannak azok a családok, amelyek egyetlen fizetésből élnek, például a szomszéd családanya, aki pár nappal ezelőtt felhívott, és csak annyit mondott, hogy köszönöm, hogy köszöni, hogy megkönnyítettük neki az iskolakezdést, hogy most nem kellett azon gondolkodnia, hogy miből vegyen cipőt vagy iskolatáskát a fiának.
Vagy ott van a férjem, mint sok más millió magyar adófizető, neki is egy nagyon egyszerű mérce az, hogy az adóját, amit befizet, mire költik, hogy legyen belőle iskola, legyen belőle út, vízhálózat, orvosi rendelő, ne túlárazott szerződés, propaganda, ne haveri üzlet, hogy ne lopják el, hogy az, amit egy életen át befizettünk ebben az országban, ne oligarchák zsebében landoljon, mert ebben magyar emberek millióinak munkája van, és nekik az a fontos, hogy amiért megdolgoztak, arról tudják, hogy mire költjük, mert ez nem az országgyűlési képviselők pénze, nem a miniszterelnök pénze, nem a miniszterek pénze ‑ ez a magyar emberek pénze.
Nem állítom, hogy 107 nap alatt mindent rendbe tettünk, amit 16 év alatt önök leépítettek. Még most sokszor valójában romokat takarítunk, fiókokat húzunk ki csontvázakkal, szerződéseket nézünk át, ahogy elmondta miniszterelnök úr is, és megpróbáljuk helyrehozni azt, amit önök itt hagytak.
De ez a 107 nap megmutat valami nagyon fontosat, hogy mi a prioritás, hogy a gyerekeink jövője fontosabb‑e, mint a propaganda, hogy a nyugdíjas szüleim biztonsága fontosabb‑e, mint néhány oligarcha gazdagodása, és hogy a nehéz helyzetben lévő családok támogatása fontosabb‑e, mint egy újabb túlárazott szerződés, hogy vigyázunk‑e végre arra a pénzre, amelyért megdolgoztak a magyar emberek. Én ebből mérem a kormány munkáját, abból, hogy mit éreznek belőle az emberek otthon, hogy mit éreznek a fiaim, hogy lesznek‑e lehetőségeik, mit érez anyám a gyógyszertárban, mit érez a szomszéd egyedülálló anya vagy egy fával fűtő család télen, és mit érez ebből minden dolgozó magyar, aki végre azt látja, hogy arra költik a pénzét, amire mindig is kellett volna, az országra.
Valóban, 107 nap nem elég arra, hogy mindent megváltoztassunk, de arra elég, hogy megmutassuk, hogy merre akarunk menni mi itt 141-en. És kikérem magamnak mind a 141 képviselőtársam nevében, hogy minket hazaárulónak és naplopónak tituláljanak pont önök. (Radics Béla: Mi is kikérjük! ‑ Közbeszólások az ellenzéki sorokból.) Én meg azt kérem önöktől, hogy mondják el, hogy ebben a 107 napban mit tettek a magyar emberekért országgyűlési képviselőként, mit, azon kívül, hogy Rétvári Bence képviselőtársam minden hétfőn és kedden reggel föláll, és nyolc percben elhadarja a hazugságait. (Taps a kormánypárt soraiban.) Mondja meg nekem, hogy ezen kívül... De nem csak ön, mindegyikük, mondják el, mit tettek ebben a 107 napban, amiért ideküldték önöket a választóik! (Takács Péter közbeszól.) Hát, volt, akit nem küldtek ide, mégis itt van (Takács Péter közbeszól.), de úgy általában mit tettek? (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Maga mit tett?) Hagyjuk!
Mi egy olyan Magyarország felé indultunk el, ahol a gyermekeinknek nem kell külföldre menniük, hogy lehetőségeik legyenek, ahol a munkának értéke van, és a közpénz valójában tényleg közpénz. Nekem ezt jelenti ez az első 107 nap, és négygyermekes anyaként, lányként, feleségként és főként országgyűlési képviselőként erre tudom azt mondani, hogy igen, ezért érdemes volt változtatni. Köszönöm a figyelmet. (Hosszan tartó taps a kormánypárt soraiban.)
(10.10)