Magyar Péter (TISZA)

2026. szeptember 8.

MAGYAR PÉTER miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Honfitársaim! Kedves Vidéken Élő Magyar Honfitársaink! Bő egy évvel ezelőtt, augusztus 20-án, Szent István napján még ellenzéki pártként tettünk egy ígéretet a magyar vidéknek és a magyar falvaknak, azoknak az embereknek, akik generációk óta a szülőföldjükön élnek, dolgoznak, családot alapítanak, gazdálkodnak, vállalkoznak, közösséget építenek. Azt vállaltuk akkor, hogy tíz településenként évente egymilliárd forintos közösségi fejlesztési keretet fogunk számukra biztosítani.

Azt is vállaltuk, hogy ezt nem Budapestről fogjuk megmondani: nem Budapestről fogjuk megmondani, hogy mire kell ezt költeni. Nem egy minisztériumi íróasztal mögött fogják ezt eldönteni, hanem azokkal együtt, akik ott élnek. Ma azért állok itt, hogy elmondjam, elkezdjük megvalósítani a vállalásunkat, és elindítjuk a Szent István vidékfejlesztési programot. ( Taps a TISZA soraiból.)

Kedves Honfitársaim! A magyar politikának régi tartozása van a magyar vidékkel szemben, úgy is mondhatnám, hogy évtizedes tartozása. Ezt ideje kimondani nekünk, akik e falak között tettünk esküt a vidéken élő magyar emberekre is. Az utóbbi években, évtizedekben túl sokszor nézték le a falvakban élő embereket; túl sokszor használták ki őket; túl sokszor csapták be őket. Volt, amikor a szavazatuk kellett; volt, amikor a lojalitásuk; volt, amikor annyit vártak el tőlük, hogy csendben maradjanak.

A választások előtt jött mindig az ígéret, jött a szalagátvágás; emlékezhetünk a több méter hosszú, nemzeti színű szalag körül egymás lábára lépkedő volt kormánypárti politikusokra. Választások előtt jött az ígéret, jött a politikus, jött az olló, jött a fotó. Aztán elmúlt a választás, és a legtöbb helyen maradt ugyanaz a rossz út, ugyanaz a bezárt bolt, ugyanúgy maradt az orvoshiány és ugyanaz a ritka buszjárat. Ugyanaz a kérdés a fiatal fejében: van‑e nekem itt jövőm? És ha erre egy ország évtizedeken keresztül nem tud jó választ adni, annak következménye van: elköltöznek a fiatalok, sorra bezárnak az iskolák, bezár a bolt, kevesebb lesz a munka, egyre nehezebb lesz vállalkozni, egyre távolabb kerül az orvos.

(9.10)

Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy településen már nem az a kérdés, hogy hogyan fejlődjön, hanem az, hogy hogyan tud életben maradni, megmaradni.

Mit kapott a magyar vidék a politikától az utóbbi évtizedekben? Nem valódi segítséget, nem partnerséget, nem is tiszteletet, hanem leginkább megosztást; egy álságos, a magyart a magyar ellen fordító politikát. A falvakban élőket tudatosan az egyik oldalra állították, egy mesterségesen kiásott árok egyik oldalára, és azt mondták nekik, hogy ami a városban történik, az gyanús, ami Budapestről jön, az főleg rossz, ami külföldön történik, az veszélyes; aki mást gondol a világról, az ellenség, aki máshogyan él, az veszélyt jelent, aki más pártra szavaz, az kevéssé magyar. Ugye, emlékeznek, kedves ellenzéki képviselőtársaim? És ugyanennek az árokásásnak a másik oldalán a Fidesz egykori baloldali szatellit pártjai azt sugallták a városi embereknek, hogy a falvakban élők elmaradottak, hogy nem értik a világot, hogy velük nem lehet beszélni. Azt mondták sokszor, emlékezhetünk, hogy hozzájuk le kell menni, hogy ők is megértsék a világ működését.

Elég volt ebből! Elég volt abból, hogy politikusok évtizedeken keresztül abból próbáltak megélni, hogy magyar embereket fordítottak egymás ellen. Elég volt az árokásásból, elég volt a félelemkeltésből, elég volt abból, hogy egy ország egyik felének azt mondják: félj a másiktól. Nem! Budapest nem ellensége a vidéknek. A falu nem ellensége a városnak. A gazda nem ellensége a városi embernek. A vidéki ember nem kevésbé modern. A városi ember nem kevésbé magyar. Egy ‑ egy! ‑ ország vagyunk.

És van valami, amit a magyar történelem már több mint ezer éve megtanított nekünk, tisztelt honfitársaim. Szent István pontosan tudta, hogy erős országot csak erős helyi közösségekre lehet építeni. Nem elég egy erős király, nem elég egy erős központ, nem elég néhány erős város. Kell hozzá falu, közösség, helyi élet, hit és rend. Kell hozzá valami, ami összeköti az embereket.

István király törvényeiben ott volt a templomépítés kötelezettsége: tíz falu építsen egy templomot. Ennek természetesen megvolt a maga vallási és államszervezési jelentősége. De ezer év távlatából van ennek egy másik, nagyon egyszerű üzenete is: tíz település képes együtt létrehozni valamit, amit külön-külön talán nem volna képes; egy közös épületet, egy közös helyet, egy közösséget. Erősek voltak azért, mert képesek voltak templomot építeni, és erősebbek lettek lélekben azért, mert lett templomuk. Azóta ezer esztendő telt el. Ma természetesen egy másik világban élünk, de az alapvető igazság nem változott: erős Magyarország ma sem létezhet erős helyi közösségek nélkül.

Ma nem templomépítési kötelezettséget írunk elő, valami egészen mást mondunk. Azt mondjuk tíz településnek, hogy üljetek le egymással, nézzétek meg, hogy mire van valóban szükségetek, beszéljetek azokkal, akik ott élnek, és mondjátok meg ti, hogy mire van szükség, mi pedig forrást adunk hozzá. Ez lesz a Szent István-program alapja, hiszen a helyiek ismerik legjobban a saját otthonukat.

Egy évvel ezelőtt azt vállaltuk, hogy tíz településenként évente egymilliárd forintos közösségi fejlesztési keretet biztosítunk a „Magyar falu” program és a „Versenyképes járások” program mellett. Azt vállaltuk, hogy segítjük a helyben történő munkavállalást, fejlesztjük a vidéki infrastruktúrát, javítjuk az életminőséget, és azt is vállaltuk, hogy a helyben élőkkel együtt döntünk arról, mire van igazán szükség egy-egy térségben. Most pedig elindítjuk ennek a vállalásnak a végrehajtását, elindítjuk a Szent István vidékfejlesztési programot.

Köszönöm mindenkinek, aki részt vett a program részleteinek kidolgozásában, elsősorban Lőrincz Viktória miniszter asszonynak, aki nélkül a magyar vidéknek ma nem lenne egy igazán harcos hangja az Országgyűlésben vagy éppen a kormányban. Köszönjük szépen. ( Taps a TISZA soraiban.)

A program részeként elsőként tíz vidéki mikrotérségben próbáljuk ki az új rendszert: Zalakaros térségében, Harkány vidékén, Bács térségében, Pásztó környékén, Medgyesegyháza vidékén, Igal térségében, Tiszaújváros környékén, Gyöngyös vidékén, Nyírbátor térségében és Gönc környékén; összesen száz településen, csaknem százezer magyar ember bevonásával. Nem azért választottuk ezeket a térségeket, mert egyformák, éppen ellenkezőleg, nagyon különböző Magyarországot mutatnak meg. Van közöttük alföldi térség, dombvidéki, hegyvidéki, aprófalvas. Van, ahol a mezőgazdaság határozza meg az életet, van, ahol az ipar, van, ahol a turizmus, van, ahol egészen más problémákkal küzdenek. Egy azonban közös bennük: mindegyik többre képes annál, mint ahol ma tart.

E tíz térségben az egy főre jutó átlagos jövedelem 36,7 százalékkal marad el az országos átlagtól. Ez a helyben élők számára elsősorban hiányt jelent, kevesebb lehetőséget, alacsonyabb fizetést, kevesebb beruházást, kevesebb helyben elérhető szolgáltatást, és túl sokszor azt az érzést, hogy talán máshol könnyebb. Mi ezen akarunk, szeretnénk változtatni ‑ de nem úgy, ahogy a politika ezt sokáig csinálta. Nem úgy, hogy Budapesten elkészül egy pályázati kiírás, amelynek már a címét is nehéz megérteni. Nem úgy, hogy valakinek haveri pályázatírót kell fogadnia azért, hogy egyáltalán legyen esélye hozzáférni a saját országa fejlesztési pénzeihez.

(9.20)

Nem úgy, hogy az nyer, akinek jobb kapcsolatai vannak. Nem úgy, hogy a politikai lojalitás számít, hanem fordítva. A következő hónapokban helyben élő emberek és szakemberek együtt mérik fel a térség lehetőségeit és a problémáit is. Közösen készítik el a fejlesztési stratégiát, közösen állítják össze azokat a beruházási terveket, amelyek szakmailag és pénzügyileg valóban megvalósíthatók. Aztán pedig a helyi emberek elmondhatják, hogy nekik mi a fontos. Lehet, hogy az egyik térségben egy út, mert naponta több száz ember jár rajta munkába, vagy próbál rajta járni. Lehet, hogy a közvilágítás; lehet egy buszmegálló; lehet egy jobb közlekedési kapcsolat a környező településekkel; lehet orvosi rendelő, védőnői szolgálat, egészségügyi szűrés, bölcsőde, óvoda; lehet vízmegtartási beruházás ‑ és az idei aszály után talán senkinek nem kell magyaráznunk, hogy ennek milyen jelentősége van. De lehet akár megújulóenergia-beruházás is; lehet helyi gazdasági együttműködés; lehet olyan fejlesztés, amely tíz vagy húsz munkahelyet teremt az adott térségben.

Lehet, hogy kívülről ezek sokszor apró dolognak tűnnek, látszanak, de kérdezzék meg azt az embert, aki naponta ugyanazon a rossz úton jár; azt az idős asszonyt, akinek 20 kilométert kell utaznia az orvoshoz; azt az édesanyát, aki azért nem tud munkába állni, mert nincs bölcsődei férőhely; azt a fiatal párt, amely azon gondolkodik, hogy maradjon vagy elköltözzön! Nekik ezek nem apró dolgok. Nekik ez az életük.

És beszélnék talán itt, tisztelt képviselőtársaim, még egy dologról, ami egy vidéken élő ember életét meghatározza ‑ vagyis nem határozza meg, mert az előző kormányok szándékosan kiüresítették és egy ócska politikai kifizetőhellyé tették. Igen, önök is tudják, hogy miről beszélek: a megyei közgyűlésekről. ( Taps a kormánypárt soraiban.) A megyei közgyűlések ma kizárólag a szétesett ellenzék bukott pártjainak kifizetőhelyeként működnek. Közpénz-ATM-nek használják önök a megyei közgyűléseket, no meg persze egy olyan hellyé alakították, ahol a Fidesz, az eredeti Fidesz, a zöld Fidesz és a kék Fidesz megmaradt csápjai együtt tudnak mutyizni az uniós pályázatokkal. Havi egy-két nap, és már röpül is a sokmilliós fizetés az önök párttársai zsebébe. ( Novák Előd: És mi van a Fővárosi Közgyűlésben? ‑ Az elnök csenget.) Közben a megye semmit sem profitál ezeknek a közgyűléseknek a munkájából.

Nem a megyei közgyűlésekben dolgozó, még kevés megmaradt szakemberről beszélek, hanem azokról a fideszes és egyéb ellenzéki hűbérurakról, akik a megyei közgyűlésből félemlítik meg a falusi polgármestereket, a vidéki embereket, akik megyei földesúrként uralkodnak a még megmaradt birtokukon. Ezért is állítottuk meg a féktelen közpénzköltést a megyei közgyűlési elnökök és alelnökök költségtérítésének eltörlésével, a közgyűlési vezetők milliós fizetésének csökkentésével. Ez jó döntés volt, de ideje továbblépni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ennek a rendszernek egész egyszerűen véget kell vetni. Már dolgozunk azon a javaslaton, amely a kiüresített megyei közgyűlések megszüntetését és a rendszer teljes átalakítását célozza. Évente sok tízmilliárd forintot tudnánk és fogunk a falvakban, a vidéken élő magyar emberek adóforintjaiból megspórolni, amit szintén a Szent István vagy hozzá hasonló fejlesztési programokra tudnánk és fogunk fordítani. Érdemes tehát megfontolni, hogy minek van és minek nincs értelme a megyei önkormányzati rendszerben. Izgalmas időszak elé nézünk. Látom is, hogy az ellenzéki képviselők kicsit ráncolják a homlokukat. ( Közbeszólás az ellenzék soraiból.) Ne féljenek, a magyar emberek pénze végre jó helyre fog kerülni, csak éppen leszereljük az önök által használt közpénz-automatákat a megyei közgyűlésekről. ( Taps a kormánypárt soraiban.)

Kedves Honfitársaim! Számomra a Szent István vidékfejlesztési programnak ‑ és higgyék el, a teljes vidékpolitikánknak ‑ az egyik legizgalmasabb kérdése, hogy mit kell tennünk azért, hogy a fiatalok maradjanak. Mert nem lehet a magyar vidékről úgy beszélni, hogy közben nem beszélünk a fiatalokról, a fiatalokhoz, a fiatalokkal. Nem mondhatjuk egy húszéves embernek, hogy maradj itthon, miközben nincs munkája. Nem mondhatjuk, hogy alapíts családot a szülőfaludban, ha ott nincs bölcsőde. Nem mondhatjuk, hogy vállalkozz helyben, ha rossz az út, nincs megfelelő internet vagy nincs megfelelő más infrastruktúra.

A hazaszeretet fontos, a kötődés fontos, az otthon szeretete fontos, de az embernek meg is kell tudnia élni otthon. Ezért olyan vidéket akarunk, fogunk építeni, ahol nem a kényszer dönti el, hogy valaki megy vagy marad, hanem szabad döntést tud hozni, és ha maradni szeretne, akkor legyen lehetősége maradni. Ugyanez igaz azokra is, akik már ott élnek. A magyar falvakban nem másodrendű magyarok élnek, nem jár nekik kevesebb azért, mert egy 500 fős faluban laknak. Nem ér kevesebbet az életük, mert messzebb vannak Budapesttől. Nem kellene rosszabb úton sem járniuk. Nem kellene rosszabb egészségügyi ellátást kapniuk. Nem kellene azt érezniük, hogy a magyar állam csak négyévente találja meg őket. A vidéki életnek újra méltósága kell legyen. A vidéki élet ne kényszer legyen, ne lemondást jelentsen, hanem valódi választást.

És ehhez valami mást is vissza kell adnunk: a beleszólás jogát. Mert az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hibája az volt, hogy a helyi közösségeket fokozatosan leszoktatták arról, hogy a saját jövőjükről döntsenek. Mindig jött valaki felülről ‑ emlékeznek, legtöbbször a falunapon a helyi földesúr; itt, ezekben a sorokban is ül még néhány ezek közül ‑, és ő megmondta, hogy mi lesz a jó. Mi pedig azt mondjuk, hogy ez ne így legyen.

Egy faluban élő ember pontosan tudja, hogy melyik út a járhatatlan, azt is, hogy ki miatt. Egy helyi vállalkozó pontosan tudja, mi akadályozza abban, hogy új munkaerőt, új embert vegyen fel. Egy szülő pontosan tudja, hogy mire lenne szüksége a helyi óvodának. Egy pedagógus tudja, hogy mire lenne szüksége az iskolának. Egy idős ember tudja, milyen messze van az orvos. A helyiek tudják, hogy melyik patak árad vagy éppen szárad ki; hogy hol lenne szükség új, megbízható buszjáratra. Ezt csak az tudja, aki ott él. A mi feladatunk, hogy ezt a tudást, ezt a tapasztalatot, ezt a kérést komolyan vegyük.

A kezdeti tíz térséget érintő program után értékelni fogjuk az első időszak tapasztalatait, és nem fogjuk azt mondani, hogy minden tökéletes volt, ha nem volt az. Megnézzük, hogy mi működött jól és mi nem. Ezek alapján építjük fel az országos vidékfejlesztési, területfejlesztési hálózatot, majd 2027. augusztus 20. után megkezdődhet a program országos bevezetése. A jelenlegi tervek szerint 2174 vidéki települést, körülbelül 1 millió 850 ezer magyar embert, ennyi honfitársunkat segítheti közvetlenül a Szent István vidékfejlesztési program. De valójában ennél sokkal többről beszélünk, mert egy falu fejlődése nem csak az ott élők ügye. A magyar vidék adja az élelmiszerünk jelentős részét, őrzi a tájainkat, őrzi a helyi kultúránkat, a népszokásainkat, a nyelvünket, a hagyományokat, a közösségeinket. A magyar vidék nélkül, az élhető magyar vidék nélkül nincs működő és emberséges Magyarország.

Kedves Honfitársaim! Szent István több mint ezer évvel ezelőtt államot alapított ezen a csodálatos földön. Mi ma természetesen nem államot alapítunk. A mi feladatunk sokkal prózaibb, de talán nem kevésbé fontos: újra közel kell vinnünk az államot azokhoz, akikért az létezik: a magyar emberekhez, a legkisebb településre is. Az államnak nem uralkodnia kell a helyi közösségeken. Segítenie kell őket.

(9.30)

Ezer évvel ezelőtt tíz település egy templomot épített, ma tíz település együtt építhet utat, rendelőt, bölcsődét, közösségi teret, vízmegtartó rendszert, munkahelyet és legfőképpen jövőt. A lényeg most is ugyanaz, mint ezer évvel ezelőtt: az összefogás, az a felismerés, hogy egy közösség együtt többre képes, mint külön-külön, és az a felismerés is, hogy Magyarország ereje nem egy emberből származik, nem a miniszterelnökből, nem a kormányból. Magyarország ereje a közösségeiben van, azokban az emberekben, akik nem várják mindig, hogy valaki más oldja meg helyettük a problémát, hanem készek tenni a saját otthonukért. Mi pedig olyan államot akarunk és fogunk mögéjük, melléjük építeni, amely ebben segíti őket. Ezért indítjuk el a Szent István vidékfejlesztési programot.

Kedves vidéken élő Honfitársaim! Önök túl sokat vártak, túl sok mindent ígértek önöknek, és túl sok ígéret maradt betartatlan. Mi ezért nem azt kérjük, hogy higgyenek nekünk. Azt kérjük, hogy nézzék majd meg, hogy mit csinálunk, mondják el, hogy mire van szükségük, vegyenek részt a döntésekben, ellenőrizzék a program végrehajtását, kérdezzenek, mert ez az ország csak akkor lesz erős, ha a helyi közösségei is erősek.

Kedves Honfitársaim! A vitáink ellenére a történelmünk során mindig volt valami, ami összekötött bennünket: a közös hazánk. Ma is erre van szükség, erős falvakra, erős helyi közösségekre, erős magyar vidékre és egy olyan Magyarországra, amelynek minden, de tényleg minden települése számít, legyen akár ötven lakosa, száz vagy ezer vagy sok százezer. Minden magyar számít. Ez, ez is a Szent István vidékfejlesztési program lényege. Lépésről lépésre, településről településre, közösségről közösségre egy erős, működő és emberséges Magyarországért.

Isten éltesse a magyar vidéket! Isten óvja Magyarországot! Köszönöm, hogy meghallgattak. ( Taps a kormánypárt soraiban.)